Kora reggelente a teraszon időzöm jó fél órát. Jobban esik itt a früstök, mint a konyhában, ahol a mosogató szélén sorakozó poharak vagy épp a kenyérsütéshez előkészített kovász, liszt temérdek teendőmre emlékeztet. Odakint legalább tisztes távolságból tárul elém a kert, inkább a szebbik arcát mutatva meg, semmint azokat a tereket, ahol szintén lennének dolgaim. Az eső nem csak azért öröm, mert megindulnak végre a dinnyepalánták, buja leveleket hajt a szupermarketben vásárolt, majd hatfelé osztott és magas-ágyásba ültetett bazsalikom, testesebb lesz a piros eper és a zöld spenót, hanem mert eső után meglágyul a föld, és jobban kicsusszannak belőle a gyomok. Bár nálunk, ahol a kert a vegyszert hírből sem ismeri, a gyomirtásnak is saját szabálya van. Akad, ahol csak a felfelé törekvő szárat nyisszantjuk le tövig, hogy a gyökerek mentén lejjebb szivárogjon az öntözővíz. Ha folyondárt, pitypangot, kalászt növesztő anyarozst találunk a felszínen, azt kihúzzuk, és visszük hátra az állatokhoz, hisz mind a libáknak, mind a birkáknak kedvelt csemegéjük ezek. Hangulattól függ, hogy a tyúkhúrt, a kövér porcsint, a labodát vagy a csalánt főzeléknek, teának esszük, vagy kiszedve őket szépen visszafektetjük takarónak a talajra, ezzel is bent tartva ott a nedvességet.
Miközben ezen lamentáltam, hangos ribillió törte meg az addig csak lágy madárcsicsergéstől zajos nyugalmat. Három fecske repült át vijjogva, szinte az orrom előtt, az oszlopok között, s szabályos csatasorban indultak meg a kőfal tetejére szállt mátyásmadár felé. Hárman sem adták ki az ellenfél méretének felét, úgyhogy őkelme eleinte egykedvű nyugalommal viselte a felette alig fél centivel elsuhanó, s közben hangosan sikongató villásfarkúakat. Emezek nem adták fel, úgy vitorláztak sebesen felette, hogy közben a csőrükkel rá-rákoppintottak a fejére, hátha ezzel tovább tudják tessékelni a védendő területről. A fészkükben ugyan fiókákat még nem láttunk, de tudjuk, hogy hamarosan felbukkannak majd az óriásra tátott csőrök, amelyekbe szinte megállás nélkül hordják a szülők a levegőben elkapott legyeket, egyéb rovarokat, megfelelő fehérjeforrással látva el az apróságokat. Bár igaz, hogy otthonuk biztonságos helyen van, hiszen a bejárati ajtónk előtti beszögellés alá, kívülről szinte láthatatlan zugba építették nagy műgonddal, a mindenevőnek számító, a varjúfélék családjába tartozó nagytestű mátyás mégiscsak kirabolja mások fészkeit, megeheti a tojásokat és a fiókákat is. Ezért hát a heves támadás, a haragos röpte, s az ellentmondást nem tűrő, folyamatos csipkedés, amit végül valóban megunt a mátyás, s továbbállt két kerttel arrébb.
A beálló csendben aztán a ház egyik sarkánál előbukkant egy riadt rozsdafarkú. Valójában az ő fészke volt igazi veszélyben, ő rakta azt jóval alacsonyabban a fecskékénél. Hogy a madárvilágban létezik-e a hála fogalma nem tudom. Lehet, hogy ott egyszerűen csak tudomásul veszik: az erősebb nemcsak magát, hanem a gyengébbeket is védi, mert ez így van rendjén.