Nem csodálkozhatunk azon, hogy az idei kampányhajrában Orbán Viktor kínosan kerülte a hazai közszolgáltatások állapotának témáját. Vajon mondhatott volna-e bármi pozitívumot az egyre türelmetlenebb választópolgároknak a siralmas helyzetben vergődő oktatás- és egészségügy, illetve a lerohasztott vasúti közlekedés kapcsán? Helyette nem tudott kitalálni mást, mint ami négy esztendeje bejött a Fidesznek: megpróbálkozott ismét a lakosság háborútól való szorongásának felkeltésével, felerősítésével.
Orbán azonban szégyentelenül hazudott, amikor politikai ellenfelét, egyben kihívóját azzal vádolta, hogy hazánkat szeretné belesodorni a szomszédunkban zajló konfliktusba. Éppen ellenkezőleg: amikor honfitársaink döntő többsége a bő másfél évtizeden át a társadalmon élősködő moszkovita garnitúra menesztésére voksolt, egyúttal esélyt adott Magyarországnak arra, hogy megszűnjön de facto hadviselő félnek lenni a „különleges katonai műveletben” Putyin oldalán.
A történelemből megtanulhattuk, hogy egy vesztésre álló agresszor „utolsó csatlósának” szerepe igencsak hálátlan. Tudta ezt nyolc évtizede az olasz és a román uralkodó is – előbbi Mussolinit, utóbbi Antonescu marsallt állította félre, hogy hazájukat kiszabadítsák a Harmadik Birodalom halálos öleléséből. Kontinensünkön csupán az Orbán Viktor által példaképnek és „kimagasló államférfinak” tekintett Horthy kormányzó volt képtelen kivitelezni a vesztes háborúból való kiugrást.
Jelen esetben is egy hatalomváltásnak kellett történnie ahhoz, hogy lemossuk magunkról a háborús bűnöshöz való dörgölőzés szégyenét, és elhárítsuk magunktól a demokratikus világ közvéleményének megvetését, amiért bukott kormányfőnk többé-kevésbé nyíltan elárulta az észak-atlanti szövetséget és az európai értékközösséget.
Azt hiszem, cseppet sem túlzok, amikor árulásról beszélek, ha a Putyin által megtámadott északkeleti szomszédunkat támogató uniós döntések sorozatos orbáni megvétózására, vagy a magyar ex-külügyér Szergej Lavrovval való telefonos konzultációira gondolok a brüsszeli ülések szüneteiben. Ugyancsak árulkodó gesztus, hogy „a nemzet miniszterelnökének” szerepében tetszelgő Orbán Viktor nem volt hajlandó elítélni a magyarok által is lakott Kárpátaljára mért orosz csapásokat. Egy alkalommal pedig kerek perec kijelentette: „Ukrajna az ellenségünk!” Persze nagyon jól tudta ő, hogy a despotává avanzsált egykori KGB-ügynök Kijev eleste után a közép-európai térség többi államára, köztük hazánkra is szemet vetne. Orbán érdekeinek azonban tökéletesen megfelelt ez a forgatókönyv, örökös hatalma garanciáját ugyanis Magyarország orosz protektorátussá züllesztése jelentette volna.
Társadalmunk április 12-én egy élhetőbb ország reményében szavazott a rendszerváltásra, döntésével azonban sokkal többet ért el: hazánk megszűnt Putyin csatlósának lenni az ukrajnai háborúban, és a NATO elrettentő ereje garantálja számunkra az újjáépítéshez elengedhetetlenül szükséges békét.