Túlélni mindent – Monodrámákról Bíró Krisztával és Zeck Juliannával

Színészként kezdtek írni. Mi az, ami az írás felé terelte önöket?

ZECK JULIANNA: Soha nem gondoltam, hogy valaha is írni fogok. A véletlen sodort csak efelé. Öt vagy hat évvel ezelőtt pályáztunk az NKA-hoz a férjemmel, Kovács Andrással, és meg is kaptuk a támogatást egy monodráma színpadra állításához. Több írón is átment az ötlet, de nem tudtunk megegyezni, viszont már szorított az idő, így rákényszerültem, hogy megírjam. Megírtam hát dühömben. Ez lett a Hosszú virágzás című monodráma. Ekkor kaptam rá az írás ízére, és teljesen behúzott. Olyan flow-ban voltam, mint színészként már kevésbé. Élveztem, hogy teremthetek. Innentől kezdve pedig mindenevő lettem: írok novellát, drámát, újságot. Később drámaírást is tanultam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, Kárpáti Péter osztályában.

BÍRÓ KRISZTA: Én viszont tulajdonképpen mindig is írtam. Például nyolcéves koromban átírtam a Figaró házasságát az Operamesék című könyvből, mert keveselltem benne a szerelmet. Gimnazista koromban írtam iskolaújságot és rettenetes mennyiségű szerelmeslevelet, hol fiktív, hol valós személyeknek. Azonban ötéves korom óta színész akartam lenni, ami ráadásul hiúsági kérdés is volt, mert hát az író nem látszik. (nevet) 2001-ben azután volt egy forgatókönyvíró pályázat, amit megnyertem, filmnek azonban kissé drága lett volna – merthogy ’30-as évekbeli volt a történet –, így átírtam kisregénnyé, és tulajdonképpen így lépett be az életembe az írás, mint majdnem napi gyakorlat. Ekkor még élt a nagyanyám, akinek sok gyerekkori története volt, ez ihletett. Engem ez érdekel mindig: elmesélni egy történetet. Iszonyatos mennyiségű történet van a fejemben, az életemben, körülöttem. Úgyhogy én a történetmesélés kedvéért kezdtem írni.

Szűkítve az írást a drámákra: ennél mennyit segít, illetve mit ad hozzá a színészi tudás és tapasztalat? Az, hogy színészként ismerik a „terepet”?

Z. J.: Belehelyezkedni szerepekbe éppúgy írói képesség, mint színészi. Csak az írásnál többszereplős világot kell felépíteni. Amikor írok, színésznőként nem létezem. A húzásnál, finomításoknál segít csupán, hogy színészként ismerem a színpadot, így praktikusabb tudok lenni.

B. K.: Szerintem nálam viszont hat a színészet az írásra. Például abban biztos, hogy átlássak egy helyzetet. Eddig mindig úgy kellett színpadra írnom valamit, hogy tudtam, ki fogja játszani. Szinte hallottam is a szöveget a hangján, és ez bekúszik az ember fülébe, így szinte már az ő szájára dolgozom. Ha meg nem színpadi szöveget állítok elő, akkor is valószínűleg hat a színészet a szituációalkotási készségre. Az pedig kifejezetten örömmel tölt el, hogy a színházzal ellentétben, ami egy nagyon hierarchikus hely, és nem a színész áll a csúcspontján, itt én vagyok az omnipotens uralkodó, hiszen én döntök sorsok felől.

Több közös vonása is van ebben az évadban bemutatott darabjaiknak. Például mindkettő monodráma. Indukálja, hogy az Ostromdressz naplólevelekből készült, a Hosszú virágzás pedig egy nagyon intim, személyes téma. A monodrámákban csak egy szereplőt kell követni, nem kell sok gondolkodásmódot összefésülni, hitelesen megjeleníteni. Viszont egy figurával kell lekötni a teljes időt. Monodrámát vagy többszereplőset nehezebb írni?

B. K.: Mindig, amiben épp benne van az ember, az a világ legnehezebb feladata. Egyébként mindkettőnek megvan a nehézsége és a könnyebbsége. Színészként viszont sokan nem vállalnak monodrámát, sőt, azt állítják, az tulajdonképpen nem is színház. 2020-ban, amikor Tolnainé Kassai Margit naplója megjelent, Óvoda az óvóhelyen címmel, a férjem, Parti Nagy Lajos ajánlotta, hogy olvassam el, és én a 12. oldaltól kezdve már Kókai Tünde hangján hallottam a sorokat. Onnantól már egyértelmű volt, hogy monodráma lesz. És azért tűnt dramatikusnak a szöveg, azaz színpadra valónak, mert konkrét személynek íródott – Margit a férjének írta ’44 áprilisától ’45 májusáig, így tulajdonképpen olyan, mint egy hatalmas nagy szerelmeslevél-monológ. Fiatalasszony, friss házas, de zsidó lévén üldözik, és a szintén üldözött férjét elviszik munkaszolgálatra, egyenesen a frontra, az isten tudja, látja-e még valaha. Ő ugyan azonnal eldönti, hogy látja. Ez a gondolat, az életben maradás vágya ad olyan erőt a szövegnek, amitől rögtön hallottam benne a színházat.

Z. J.: Többen mondják, hogy a valóságalapú történetekből szeretnek a leginkább drámát írni, ezzel szemben engem az írásban a fantázia érdekel. Szeretek sosem volt világokat és embereket teremteni. Persze mindig van valamilyen téma, ami érdekel, jelen esetben például az, hogy egy meddőségi diagnózis után mi történhet egy nővel, meddig jut el a gyászfolyamatban. Harmincnyolc évesen nem volt még gyerekem, sőt, még csak azt sem tudtam, akarok-e egyáltalán. Óriási volt a társadalmi nyomás, akár anyukám részéről is, hogy nem fogja látni az unokáját. Most is dolgozom egy drámán, és abban sincs valós történet, amiből kiindulnék, csak elemeiben, egy-két mondatban sejlenek fel életem pillanatai.

Ami összeköti még a két drámát, hogy mindkettő a túlélésről szól – bár az Ostromdressznél nyilván elsősorban fizikailag kell túlélni a háborút, az üldöztetést, de azért ott a lelki rész is. Ezzel foglalkozva, végigkövetve egy ember küzdési mechanizmusát, találtak-e olyat, amiről általánosságban elmondható, segíthet a krízisekben? Az biztos, a humor mindkettőjüknél markánsan ott van. Mint ahogy ott a sodródás is, amire mindannyian negatív dologként gondolunk, pedig esetenként épp ez kínálja azokat a lehetőségeket, ami megmenthet, vagy eljuttathat az önismerethez, szembenézéshez.

Z. J.: Sokáig az volt a füzeteimbe és a szövegkönyveimbe írva, „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbeér”. Ezt mantráztam magamban mindig színpadra lépés előtt is. Azt gondolom, ha válság van, akkor menjünk a legmélyére, de persze nem biztatnék senkit arra, hogy essen szét és legyen rosszul. Nekem viszont ez segített. Nem a segítő könyvek és nem is a baráti beszélgetések, hanem hogy megengedtem magamnak, hogy igazán rosszul legyek. Egyébiránt nem látok általános mintázatot, inkább a saját életünkben lévő mintázatokat érdemes keresni, igaz, a mélypontokon már nem gondolkodik az ember ilyesmin.

B. K.: Kassai Margit esetében az a fantasztikus, hogy bár felismeri, hogy ő itt bizony sodródik, mert a legborzalmasabb, legembertelenebb törvények értelmében meg akarják ölni, mégis eldönti, márpedig ő ezt meg fogja úszni. És azok is meg fogják úszni, akik neki a legfontosabbak a világon. Nem adja fel. Én, azt hiszem, szégyenletesen elbuknék már a második problémánál abból az ezerből, amit ő megoldott abban az egy évben. És habár nem tudja kézben tartani a történéseket, nem tudja irányítani, mégis úgy tesz, mint azok a halak a vízben, akik tudják, hogy viszi őket a víz, mert nincs erejük ellenállni, de legalább a sodrást „tudatosan” használják. A humor pedig valóban elengedhetetlen. Olyannyira, hogy Kassai Margit esetében ez már a frivolitással határos, amit imádok benne. Mint amikor valaki az égő ház tetején fütyörészve dohányzik, és nem érti, mi ezzel a probléma. „Ég a ház, nahát, majd csak lesz valami.” Ez egy különleges képesség, amihez nyilván erőt ad a friss házasság, a szerelem. Illetve benne is van egyfajta düh azzal kapcsolatban, hát hogyan jön ahhoz a világ, hogy ő 34 évesen ilyen helyzetbe kerüljön. És ebben neki teljesen igaza van. Azt hiszem, minden krízishelyzetben nagyon sok múlik azon, valaki milyen mentális állapotban van abban a pillanatban. Karinthy írta feleségének, Böhm Arankának, amikor az a lehetőségtől kissé megrettenve ment el dolgozni Bécsbe egy klinikára, hogy csak laza lelki tartás. Persze nincs recept. Egyébként nekem is épp ez a Weöres Sándor-idézet („Ha pokolra jutsz, legmélyére térj…”) volt kamaszkoromban szerelmi bánatomban beleírva a füzeteimbe.

Z. J.: Annyit tennék még hozzá, hogy amikor mélypontokat vagy krízishelyzeteket él meg az ember, sokkal több dolgot vesz észre a világban, amit addig nem. Apróságokat, például egy madár röptét, amik fölött a napi rutin miatt elsiklunk. Furcsaságok, kisebb csodák történhetnek ilyenkor az emberrel, ami azt mutatja, több ez világ annál, mint hogy leszek-e anya vagy elhagyott-e a szerelmem.

A Hosszú virágzásban két kényes téma is van: a meddőség és a szexuális függőség. Egyikkel sem szoktak transzparensen foglalkozni, előadásokban sem. Érezte-e ezek közbeszédbe való beemelésének fontosságát, vagy egyszerűen csak a történet érdekelte?

Z. J.: Sok szempontból feminista vagyok, és kifejezetten foglalkoztatnak azok a témák, amelyek tabusítva vannak. A női sorsokat, a női témákat ugyanolyan erősnek és jelentőségteljesnek gondolom, mint a férfiakét, ám a világirodalomban ezek kevésbé vannak jelen. Ebből a szempontból igen, éreztem. A Hosszú virágzásban elsősorban az említett társadalmi nyomás foglalkoztatott. Mert miért kell nekem mindenáron anyának lennem? Miért csak akkor tekintenek egy nőt teljes értékűnek, főként az elmúlt tizenhat évben, ha anya lesz? Érdekelt, hogy ezektől az elvárásoktól el lehet-e szakadni. Meggyőződésem, hogy nemcsak anyaként lehet teljes életet élni, hanem akkor is, ha nincs gyereked. Mondom ezt úgy, hogy van egy kislányom, akit mindennél jobban szeretek. A szexuális függőség fölött pedig rögtön ítélkezünk, főleg, ha egy nőről van szó, pedig nem tudhatjuk, hogy mi van a háttérben. A nők megítélésében amúgy is sokkal kegyetlenebb a társadalom. Eredetileg egy „szent szajha” történetet szerettem volna megírni, amikor egy nő a szexualitásában érzi meg az istenit. Ezt azonban nem lehet fő témává tenni egy monodrámában, mert sokakat elriasztott volna. A szexfüggőség a darabban inkább önpusztításként, önbüntetésként van jelen, az értéktelenségérzet miatt. És ez nem döntés kérdése, ez maga a sodródás.

Az elmúlt évek közbeszédében háborúról beszélni szintén kényes témává vált. Kellett-e ezzel foglalkozni, számít-e, milyen közállapotba kerül egy háborús történet?

B. K.: Valóban gyomorforgató volt az a háborús uszítás, ami itt folyt az utóbbi években. Ám ez bennem teljesen levált erről a történetről, mert a vele való foglalkozást nem a mostani háború hozta. Ez egy holokauszt-történet is, egy zsidó fiatalasszonyról szól, akit csillagos házba terelnek, illetve később bujkál. Így nem igazán merült fel bennem az a hazugságdömping, amiben éltünk. Bár kétségtelen tény, a befogadókban felmerülhet. Amikor például a kollégáim megnézték a főpróbát, többen is mondták, hogy most ebben a helyzetben milyen különös, ahogy megszólal ez a történet. Ez azonban egy valódi ember naplója, amibe nem nyúlhatok bele, hogy aktuálisabb legyen, nem használhatom fel az ő naplóját arra, hogy azzal reflektáljak a jelenlegi magyar állapotokra. A holokauszt emléke pedig önmagában is mindig aktuális lesz. Sokan szeretnék, de nem szabad elfelejteni. Pont azért, hogy ne fordulhasson elő újra.

A gyerek mindkettejüknél felhajtóerő, motor. Az Ostromdressznél a gyerekek segítik a túlélést, mert Kiskasnak meg kell mentenie őket, így muszáj életben maradnia – a felelősségtudat viszi előre. A Hosszú virágzásnál pedig épp a gyerek hiánya, ami segít szembesülni, mit is ér és akar valójában a nő.

B. K.: Kiskas elég cinikus is ebben a kérdésben. Amikor megkérdezik tőle, hogy képes ilyen sok gyereket egyszerre szeretni, azt feleli: oly kevés felnőttet szeretek és oly kevéssé szeretem őket, hogy sokkal több jut a gyerekekre. Ez persze egy bonmot, ám ettől függetlenül valóban meglátta bennük a romlatlanságot. És ez lenyűgözi. Ráadásul eleve érdekli a pedagógia. Nem meglepő, hogy a Nemeztközi Vöröskereszt égisze alatt, Sztehlo Gábor által létrehozott, zsidó nőket és gyerekeket mentő egyik otthonban, a Pauler utcában lesz gondozónő.

Z. J.: A gyereket inkább a nőkhöz kapcsolják, pedig a gyerekvállalás közös vállalás kellene, hogy legyen. Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című kötetéből kiderül, hogy a férfiak nagyjából ugyanúgy élik meg, ha nem lehet gyerekük. Ők is kevesebbnek érzik magukat. Nem véletlen, hogy az Örkény Színházban nemrég bemutatott, szintén gyerekvállalásról szóló Országkórusban is sok férfi vall. A Hosszú virágzás Hajnalkája sodródik, de jó lenne, ha ez egy sokkal tudatosabb út lenne. Így a darab azt a kérdést is megfogalmazza, hogy vajon tényleg az volt-e az álma, hogy családot alapítson és lemondjon a saját karrierjéről, a saját életéről. Éppen a gyerek utáni vágy és a gyászfolyamat segíti őt ezen az önismereti úton.

Nő a szerző, nő a rendező, nő a szereplő, női a történet. Nem sok ez egy kicsit a nőből? Az Örkény Színházban a következő évadban dominálnak a női alkotók…

B. K.: Hát nem különös, hogy egyáltalán téma az, milyen arányban dolgoznak nők, illetve férfiak egy munkahelyen? Legyen az színház, vagy csavargyár? Nem az lenne természetes, hogy bármilyen nemű ember kiegyensúlyozottan van jelen? Amíg, teszem azt, a nők jelenléte vagy jelen nem léte feltűnő bármelyik társadalomban, addig nagyon helyes, ha minél nagyobbat akarnak harapni a kirekesztettek bármilyen „tortából.” Egyébként az Ostromdresszben valóban sok nő dolgozott, de hálaistennek voltak velünk férfiak is, például Znamenák István, aki a látványt tervezte.

+1 KÉRDÉS:
Mik az írással kapcsolatos legközelebbi terveik?

Z. J.: Most éppen egy regényen dolgozom. Négy éve írom, és igen, lesznek benne nők. (nevet)

B. K.: Én most a darabírás kínját s keserveit nyögöm. Rögtön az első bemutató lesz az Örkény Színházban, októberben. És ha majd felálltam ebből a darabírói székből, egy regénnyel foglalkozom tovább, amit én is körülbelül négy éve kezdtem. Ez most egy valós emberről szól, akiről keveset lehet tudni, ám nagyon izgalmas, ahogy ő létezett. Fehér Lili színésznőről van szó, aki kikiáltotta magát a legcsúnyább pesti színésznőnek. Sokat kutattam már hozzá, egy-két fejezet már áll a lábán. Szóval, nálam is ott a nő.