Lakásért mindent! – Fehér Gáspárral Fillenbaum néni hosszú árnyékáról

Miben más regényt írni, mint filmforgatókönyveket, napi tévésorozatokat vagy színdarabokat?

Például abban, hogy sokáig, három és fél évig tartott. Nem rokon szakma a for­ga­tó­könyv­írás és a regényírás, ez utóbbit meg kellett most tanulnom. A színdarabok sokkal inkább hasonlítanak a forgatókönyvekhez: csak olyat szabad beleírni, amit a néző láthat és hallhat. Ki mit csinál, és mit mond. Ennyi. Nem részletezhetem a szereplők gondolatait, hiszen azt sem filmre venni, sem színpadra állítani nem lehet. A regénynek viszont éppen ez a veleje, belemászni valaki fejébe. Én persze amikor először nekiálltam, filmesen írtam meg, olyan lett, mint egy forgatókönyv, csak prózában. Megmutattam az öcsémnek, Boldizsárnak, akinek már van egy regénye és egy novelláskötete (Vak majom [2018] és Nem nagy ügy [2020] – a szerk.). Ő szólt, hogy ez mind szép és jó, csak éppen az hiányzik belőle, amitől a regény regény lesz. Úgyhogy további két év munka következett, fenekestül felforgattam az egészet, hozzáírtam száz oldalt. Jó móka, élvezetes út volt. Néhány oldalon három és fél hétig is dolgoztam, annyira aprólékosan, szinte szavanként írtam át, javítgattam, egységesítettem. Már csak azért is, mert a regénynél a szöveg és a stílus minden. A forgatókönyv megszövegezése kevésbé stilisztikai kérdés. Az inkább használati utasítás, a lényeg, hogy minél tömörebben fogalmazzak, miközben a stábban mindenki megérti, mi a feladata – a sminkestől kezdve a jelmezesig.

Honnan jött a bizarr történet?

A Covid alatt, amikor mindenki otthon ült, és az egyik nap kiraktam a szemetet az ajtó elé, hirtelen filmjelenetben éreztem magam: elment mellettem a szomszéd öreg néni, és elképzeltem, hogy megölöm. Mentségemre szóljon, a karantén alatt mindenkinek ingerszegény volt az élete és élénkebb a fantáziája. Írtam egy forgatókönyvet egy kedves fiatal párról, akik megölik a szomszédot, ami után aztán minden a lehető legrosszabbul alakul. Még azt is kitaláltam, én rendezem meg a filmet. A Covid alatt szünetelt a filmes pályáztatás, utána meg olyan tumultus volt, hogy inkább regényt írtam belőle. Végig az lebegett a szemem előtt, milyen jó lesz majd kézbe venni, amikor végre megjelenik.

A több szálon futó regényben a groteszk helyzetek fokozódnak, végül a szereplők összetalálkoznak egy óvodai csoportban, ahol a történet tetőzik. Nehéz megtartani a mértéket, hogy az abszurd ne váljon blőddé?

Amíg a történet hű marad ahhoz, hogyan működik az emberi lélek és gondolkodás, a történet igaznak fog csengeni. A szereplők csak olyat tehetnek, ami a jellemükből fakad. Akkor van a baj, ha az író elkezdi a karakterek viselkedését a saját érdekei szerint manipulálni. Kitalál egy fordulatot, roppantul megtetszik neki, és ezért olyat csináltat a szereplőkkel, amit azok amúgy soha nem tennének meg.
A jó humor tele van bölcsességgel. Drámai, sőt akár tragikus eseményeket mutat meg, csak más szemszögből. Nem empátiára veszi rá az olvasót, hanem két lépés távolságból mutatja meg neki, milyen abszurd is tud lenni az emberi viselkedés. Hétköznapi hősök, mind mi mindannyian, csetlenek-botlanak, elbuknak, felkászálódnak, újból nekifutnak, mert úgy érzik, az egyetlen életüket meg kell menteniük, sikerre kell vinniük.

Mely karaktert volt a legkönnyebb és a legnehezebb megírni? Honnan a címben szereplő név?

Az egyik főszereplő, Dániel szélsőséges, megszállott figura. Komikum szempontjából roppant hálás, ha valaki a fejébe vesz valamit, és nem hajlandó tágítani, bármi is történjék. Dánielt csupa öröm volt írni. Eddigi életemben általában vicces dolgokat írtam, ez fekszik nekem a leginkább. Nehéz dolgom Lilivel volt, ártatlan, kedves nőnek ismerjük meg. Sütit visz a szomszéd néninek, ápolja, ám így megismeri a lakását, ami nagyobb, mint az övék. Végigkövetjük, ahogy mind jobban beleéli magát, hogy bármi áron megszerezze a lakást. Szerettem volna, ha az olvasó végig drukkol neki. Még akkor is, amikor visszás dolgokat tesz. Van valami különösen mókás abban, hogy ráveszek embereket, olyan dolgokért szurkoljanak, amiket a való életben elítélnének. Mintha sikerülne csőbe húznom őket. Ami pedig a címet illeti: apám regényeiben a Fillenbaum visszatérő név, és mert nagyon megtetszett, az engedélyével kölcsönvettem.

Édesapja, az ismert és népszerű író, Fehér Béla nem sokkal az ön könyvének megjelenése előtt hunyt el. Olvasta még az új regényét? Ha igen, mit szólt hozzá?

Az első verziót olvasta, az tetszett neki, stilisztikai kérdésekben segített is. Nagy szomorúságom volt az örömben édesapám váratlan halála. Az ő utolsó regénye (Balkán nagyoperett – a szerk.) néhány napja került ki a nyomdából, az olvasását csak elkezdeni volt időm. Kíváncsian várom, merre tart. Nagyon szeretem az apám írásait. Most együtt szerepelünk majd az őszi könyvfesztiválon, ő lélekben az utolsó nagyregényével, én meg személyesen az elsővel. Büszke vagyok rá, hogy az Írók boltja kirakatában is egymás mellé tették a könyvünket.

Az édesanyja, Hanthy Kinga szintén szakmabeli: újságíró, akinek regénye (Életre szóló ajándék) is megjelent. Szakmailag a szülei segítették tanácsaikkal a regényírásban?

Persze, ha írással kapcsolatos kérdéseim voltak, hozzájuk fordultam. Az írás foglalkozásként nekem olyan természetes volt, mint más gyereknek az, hogy anyja-apja postás vagy építész. A szüleim cikket vagy irodalmi szövegeket írtak. Az anyukám közben néha felállt, megkavarta a levest, berakott egy mosást, vezette a háztartást. Apám inkább elvonult, nem szerette, ha írás közben zavarjuk. De az írás mint munka nem volt misztifikálva, senki nem hivatkozott magára művészként, nem ültünk keresztbe tett lábbal, selyemsálban, és diskuráltunk szövegtestről, intertextualitásról és irodalmi gesztusokról. Apám nem szeretett szerepelni, csak ha muszáj volt, ment el a róla szóló eseményekre, könyvbemutatókra. Ő írni szeretett. Amikor megjelentek könyvei, az is inkább csak amolyan munkaesemény volt. Emlékszem, még gyerekkoromban írtunk az öcsémmel egy-egy könyvet, versenyeztünk, hogy kié lesz a jobb. Ő írógéppel írt, azzal nagyon gyorsan tudott javítani. A regényem írásakor ez eszembe jutott: elővettem a nagyapám írógépét, és azzal írtam meg az első verziót, jó volt kihúzni a megtelt lapokat, látni, hogy mennyit haladtam egy nap. Lefűztem fejezetenként, és felolvastam a feleségemnek. Ő is forgatókönyvíró, tudott segíteni néhány észrevételével.

Tervezi, hogy az eredeti elképzelése szerint mégiscsak filmre vinné a történetet?

Három és fél év elég volt ebből a történetből. Már más érdekel. Persze soha ne mondd, hogy soha, néha elkalandoznak a gondolataim, és olyankor támad néhány ötletem, hogyan írnám át filmre. De egyelőre nem tudni, mikor áll fel az új filmtámogatási rendszer, és hogyan fog kinézni, már csak ezért sem aktuális a dolog. Most egy színdarabnak fogok nekiállni. Tavaly írtam egyet, és sikerült eladnom a tatabányai Jászai Mari Színháznak. Az a címe, hogy Esküszöm, hogy nem szeretlek. Most próbálják, szeptemberben lesz a bemutató. Vicces darab lett.

Hogy tapasztalja: az írók lenézik a lektűrt gyártókat, a forgatókönyvírók pedig a napi tévésorozatok íróit?

Lenézni, hogy valaki elvállal egy munkát, enyhén szólva visszás. Ha kell a pénz, akkor az ember megírja, amiért fizetnek. Aki megteheti, hogy lemondjon egy megbízást, mert nem tetszik neki, örüljön a szerencséjének. Nem mindenki van ilyen helyzetben. Amúgy is, napi sorozatban benne lenni, jó iskola: megtanulsz kevés idő alatt működő jelenetet írni. Minél több dolgot próbál ki valaki, annál tapasztaltabb lesz. Az meg mindig csak a hasznára válik.

Mit vár attól, hogy megjelent az első könyve?

Míg a rendezőnek, a producernek és a színészeknek megy előre a karrierje, összekötik őket a film sikerével, a forgatókönyvíró valahogy elvész a tömegben. A legtöbb ember meg tudja mondani, ki rendezte a kedvenc filmjét, de sokkal kevesebb tudja azt is, ki írta. Pedig sokszor az ő fejéből pattant ki az egész. És általában ő dolgozik a legtöbb ideig, sokszor évekig. A stáb nagy része csak a húsz-harminc napos forgatáson jelenik meg. Most, hogy van egy könyvem, már inkább néznek rám önálló alkotóként. Eddig sok társíró közül voltam egy. Érzek is ellentétet magamban, mert nyilván minél több emberrel szeretném megismertetni a könyvemet, de arra nincs vágyam, hogy engem megismerjenek, pláne felismerjenek.