Egy nyár alatt legalább háromban-négyben részt vettem. Akkoriban nemcsak az iskolák szerveztek ilyesmit, hanem a munkahelyek is, így a szüleim „dolgozójában” is voltak napközis és ottalvós lehetőségek. Ennek köszönhetően nyaralhattam a Balaton déli partján, ugyanis Szabadi-Sóstó között volt egy kis üdülője a Tanácsnak, ahol édesapám gépészmérnökként állt alkalmazásban. A nyár folyamán több turnus volt, általában két hetes váltásban érkeztek a lányok, majd a fiúk, ugyanis akkoriban nem voltak koedukált nyaraltatások.
A Balatonban szinte minden nap fürödtünk, természetesen felügyelettel és kizárólag addig a bójáig mehettünk, ahol leért a lábunk. Ezzel nem is volt gond, senki nem szeretett volna átúszni a túlpartra tizenévesen. A táborról már nem sok emlékem van, arra viszont határozottan emlékszem, hogy ebben az időben katicamentőként funkcionáltam. Tizenegy évesen ezt a remek hivatást választottam magamnak. A történet igen egyszerű volt. Már az első napon megfigyeltem, hogy egy kisebb szélfuvallat is elég ahhoz, hogy a kis pettyesek egy pillanat alatt a vízbe sodródjanak, és bizony onnan már nem tudtak egykönnyen kijutni. A szárnyuk, az egész testük átázott, repülni így képtelenek voltak, és a hullámok sem feltétlenül kedveztek az olyan pici lényeknek. Tehát én minden vizes szabadidőmet azzal töltöttem Szabadi-Sóstón, hogy katicákat mentettem. Az első napon csak a tenyeremben vittem ki egyet. Óvatosan zártam össze a markomat, nehogy összenyomjam a pindurka kis testet és folyamatosan fújtam rá a meleg leheletemet, hogy hamarabb megszáradjon és elrepülhessen. Természetesen mindig be voltak tojva és ijedtükben rám rakták az összes félelmüket, amiket kicsi sárga ürülékként húztak maguk után a tenyeremen. De ez volt a legkisebb problémám. Tojok rá, gondoltam. Egyszerűen lemostam a katicák ajándékát a balatoni vízben. Egyik alkalommal egy szeles, esős nap előtt rengeteg példány került a vízbe. Akkor a fél karomat ellepték a mentésre váró csöpp testek, és azon a napon a rekord huszonkettő volt. Bár még kislány voltam, mégis úgy érzetem, hogy fontos vagyok, hiszen életeket mentek, még akkor is, ha apró kis állatokról is van szó.
