Utoljára a rendszerváltásnak volt akkora hatása a politikai költészetre, mint amilyen most lehet egy esetleges kormányváltásnak

Amikor 2021-ben Demeter Szilárd, még a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként, egy a Telexnek adott interjúban azt mondta, hogy „kukázná a magyar irodalom 80 százalékát”, az nemcsak azért vált jelentőssé, mert vita indult a kifejezés értelmezéséről. Ugyanis nem volt mindegy, miniszteri biztosként leselejtezésről vagy „mentésről” beszél. Azért is nagy visszhangot keltett, mert ritka példája volt annak, amikor a hatalom viszonylag konkrétan megfogalmazta a kortárs irodalomhoz való viszonyát – még ha ez a viszony így sem lett teljesen egyértelmű.

Hasonló bizonytalanság kísérte a Nemzeti Alaptanterv 2020-as módosítását, egyes vitatott szerzők beemelését, a „gyermekvédelem” jegyében fóliázott könyvek ügyét, vagy azt, amikor 2023-ban a Mathias Corvinus Collegium többségi tulajdont szerzett a Libri-csoportban. 

„No de azért: Mi lesz? Mégis mi lesz?” – írta Petri György 1990-ben a Valami ismeretlen című versében. A rendszerváltás idején úgy tűnt, a szamizdat és a féllegális nyilvánosság helyett megnyílik egy új tér – csak az maradt kérdés, milyen lesz ez az új. Petri mellett többek között Eörsi István, Parti Nagy Lajos, Borbély Szilárd és Rakovszky Zsuzsa előtt is kitágult az alkotói tér azzal, hogy már nem kellett attól tartani, a rendszerkritikus művek a Kádár-korszak „tűrt vagy tiltott” kategóriájába kényszerülnek.

„A 80-as, 90-es évek közti átmenettel történelmileg is lehet analógiákat vonni, ha azt vesszük figyelembe, a rendszerváltás végül is tehermentesítette az irodalmat a társadalmi felelősségvállalás funkciója alól. Akkor sokan úgy élték meg ezt az átmenetet, hogy végre lehet a művészet »belső« problémáival foglalkozni. Addig erős volt a politikai kontextus, de utána hirtelen a felszabadulás élménye összekapcsolódott a tisztán esztétikai szemlélet megerősödésével” – fogalmazta meg felvetésünkre meglátásait Nemes Z. Márió.

A költő hozzátette, sokan akkor úgy látták, a művészet végre szabad lehet abban az értelemben, hogy önmagával foglalkozhat, nem kell feltétlenül társadalmi, politikai feladatokat ellátnia. „Ez nekem például azt jelentette, hogy végre kísérletezhetünk” – tette hozzá Nemes, aki maga is úgy látja, ilyen hangulatban nevelődött a kilencvenes évek végén induló költőként. „Aztán nekem is rá kellett jönnöm, hogy újra a politika csapdájába estünk a 2010-es évek után. Ez a felszabadulás, a politika utániság illúzióként lepleződött le. Látszott, hogy újra ki kell találni azokat az eszközöket, amikkel reagálni tudunk a politikára, mint létkérdésre. Ez pedig a költészetben azért volt nehéz, mert úgy tűnt, nem elégségesek az eszközök. A képzőművészet és a színház például sokkal könnyebben reagált.”

A 2010-es években a politikai költészet nem tűnt el, inkább új hangokkal bővült a fiatalabb generáció feltűnésével – többek között Zilahi Anna, Kállay Eszter, Fancsali és Vida Kamilla műveiben. Ahogyan arra Závada Péter egy 2023-ban publikált esszéjében rámutat, a feldolgozott témák között gyakran szerepel a szegénység, a szegregáció, a feminizmus és a késő kapitalizmus, valamint a magyar rendszerváltás kudarca és az elmúlt évtizedek politikai berendezkedése.

Kérdés, hogy a mostani politikai helyzet hoz-e fordulópontot. Nemes szerint akárhogy is alakul, biztosan nem egyetlen út áll a politikai költészet előtt. Az egyik lehetőség egy újabb tehermentesítés, amelynek nyomán egyes költők visszatérnek a költészet „belső” kérdéseihez.

„A fiatal irodalmárok számára szinte evidens, hogy nem lehet úgy beszélni a művészetről, hogy nem veszünk tekintetbe társadalmi kontextusokat. Ezt látom az egyetemi hallgatóimon is. Ők már ebben szocializálódtak, ebben az átpolitizált térben. A NER ezt is kiváltotta, hogy a fiatal generációban erősen él a világnézet utáni vágy – legyen akár ez olyan, amiből kiindulva kritizálni is lehet a fennálló hatalmat.”