Nekem csak „Emil bácsi” volt Niederhauser Emil akadémikus, akinek a születése 100. évfordulója tiszteletére rendezett konferenciáról nemrégiben jelent meg egy monumentális kötet. (Kortalan Kelet-Európa – Tanulmányok Niederhauser Emil emlékére. Szerkesztette: Mezei Bálint, Bartha Eszter, Bagi Dániel, ELTE BTK, 2025.) Sosem tanított ugyanis, de már kezdő gyakornokként, úgy 1977 táján oda kéredzkedtem hozzá a Úri utcai Történettudományi Intézetbe. Onnantól évekig kézirataim első olvasója és csiszolója volt, később könyveket írtunk együtt és publikáltam is köteteit. Talán nem véletlenül szól már úgy a 2001-es „Kelet-Európa története” című szintézisén a dedikáció: „a régi barátsággal”.
Így hát nem tudok elfogulatlan lenni vele szemben, persze nem is akarok, amikor a ritka gazdag emlékkötet apropóján újra eltöprengek róla.
„Emilke”. Így az intézeti titkárnők szólították – fogalmuk se volt arról, hogy egy korszakos történésszel kávézgatnak. (Emil bácsi a kávét és cigarettát igen szerette.) Kissé kopottas kötött mellénykéjében, ámde kifogástalan nyakkendőben, roppant udvariasságában és előzékenységében nem keltette „nagy ember” benyomását. Viszont nagy forgalmat bonyolított le a Katus Lászlóval megosztott II. emeleti irodájában. Szépreményű ifjú titánok és intézeti kollégák generációi adták egymásnak nála a kilincset: mindenkihez volt egy jó szava, tanácsa és útravalója. (Igen meglepődött, amikor utóbb kiderült, hogy minderről „Vili” fedőnevű közvetlen munkatársa majd’ két évtizeden keresztül precízen jelentett a szerveknek.) Olvasottsága, lenyűgöző műveltsége, sokirányú tájékozottsága és rendkívüli nyelvtudása miatt élő lexikonként használták. Nemcsak a honi, de a külhoni kollégák is. 16 nyelvet ismert, a legtöbben beszélt is, ezért az Intézetbe bárki látogatott el, ő anyanyelvén szólt hozzá. A japánok, persze, kivételek voltak, mégis náluk alakult egy Niederhauser baráti kör, amelynek sorsszerű ajándékot köszönhetett: halálos ágyán kapta kézhez a „A kelet-európai történetírás története” frissen nyomott japán nyelvű példányát.
Sok könyvet írt, népszerűt és tudományosat, hirtelenjében meg se tudnám számolni őket. Ismertetést, a történész legalázatosabb és legönzetlenebb műfaját, még többet, sok százat. Nem véletlenül özönlöttek hozzá a világ minden tájáról a levelek. (Sok ezer közülük megtalálható az Akadémia kézirattárában.) És ugyan az MTA Történettudományi Intézete volt élete végéig a munkahelye, évtizedekig tanított a debreceni, majd a pesti bölcsészkaron. Ismét csak sok száz (ha nem ezer) hallgatóval osztva meg enciklopédikus tudását.
Debrecenbe 31 éven át zötykölődött minden szerdán és csütörtökön oda-vissza 4-5 órákat a vonaton, hiszen kötelességtudó volt és önfeláldozó. Amilyen papnak elképzelte magát gimnazista korában.
Mégis, ha a helyét akarjuk meghatározni a magyar történettudományban, paradox képet kapunk. Maga elég szkeptikus volt e tekintetben: néhány interjúja (nem sokat adott) és az idősek otthonában magnóra mondott töredékes visszaemlékezései alapján nem voltak illúziói elfogadottságát illetően. „Azt már több helyen és több ízben elmondottam, az én kelet-európai érdeklődésem, amelyik mindig sok országra terjedt ki, az mindig háttérbe szorult a magyar történészek (...) érdeklődése, tehát a magyar történelem mellett, és emiatt én mindig csak ilyen segédeszköz voltam, akit fel lehet lapozni és elő lehet venni, ha valami kell, nem magyar történelemből, de egyébként nem tudtak használni.”
Való igaz, hogy végül is idegen testnek számított az MTA Történettudományi Intézetében. Kezdjük azzal, hogy német-magyar volt a Csehszlovákiához, majd Szlovákiához csatolt Pozsonyból, és még kiugrott szeminarista is. 1945-ben átevezett a Dunán, Budapestre szökött és óriási szerencséjére az Eötvös Collegiumba került, ahol Kosáry Domokos, az Intézet igazgatója volt a tanára. Neki, de leginkább a szlovák alapján gyorsan elsajátított orosz tudásának köszönhetően került a Történettudományi Intézetbe 1949-ben, ahol leginkább nyelvtudását használták, s medievista álmainak vége szakadt. Később Pach Zsigmond Pál tűzte ki feladatául a tervgazdálkodásos rendszerben a kelet-európai jobbágyfelszabadítások összehasonlító vizsgálatát. Így lett végül újkorász és kelet-európai specialista.
Kosáry Domokos kiszorítása után és a szovjet hatásra meghonosodott vulgármarxizmus hegemón helyzetbe kerülésével az összehasonlító igényű történeti kutatás kiiktatódott, vagy legalábbis teljesen perifériára került a magyar történettudomány fellegvárának és legerősebb bástyájának számító Történettudományi Intézetben. Itt különben is a nemzeti történelem kutatása volt a legfőbb prioritás, aminek – túl a patrióta és népnevelő funkciókon – kétségtelenül megvolt az az egyszerű oka, hogy a magyar történészek legjobban a magyar (és a középkorászok a latin) nyelvet és a magyar levéltárakat ismerték.
Így Niederhauser Emil kezdettől olyan témákkal foglalkozott, amelyek nem illettek az Intézet profiljába. Aki valamire is akarta vinni az akkori magyar akadémiai szférában (jelzem, így van ez ma is), annak a magyar történelemről kellett valami relevánsat mondani. Niederhauser azonban predesztinálva volt arra kisebbségi szlovákiai magyar-német gyökereivel és az azokból eredő nyelvtudásával, hogy az egész megragadására tegyen kísérletet. Ez az egész az ő esetében Kelet-Európát jelentette és a nemzeten keresztül vezetett hozzá az út.
Bajos fogalom és reália mindkettő. A „nemzetről” akkorra már lefolytatta vitáját a szovjet tudomány, érdemben meg nem haladva annak sztálini definícióját, és a 60-as évek elejétől egy jó évtizedig folyt a magyarországi nemzet-vita is, bár egészen más dimenzióban és a végén sikeresen legyűrve történetírásunk „nacionalista látószögét”. Niederhauser Emil nem ehhez kapcsolódott (különben sem kedvelte az elméleti vitákat). Ő 16 kelet-európai nép nemzetté válásának útját rajzolta meg, külön-külön és egymással összehasonlítva, az önálló államiság el- vagy visszanyerése előtti időszakban. Ez volt a nagydoktori disszertációja, amely aztán könyv alakban is megjelent „A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában” (Akadémiai Kiadó, 1977) címen. „A burzsoá nemzetté válásnak azokat a tudati tényezőit, elképzelésekben, programokban, forradalmak követeléseiben megfogalmazott igényeit /vizsgálta/, amelyek ezt az alapvető folyamatot elősegítik, és amelyek először kulturális, később politikai, ezeknek alárendelten pedig gazdasági .és társadalmi téren felvetődnek.” (373. o.) Ezek a mozgalmak párhuzamos vonásokat és hasonlóságot mutattak, egyebek mellett ezért is lehet Kelet-Európát strukturális egységnek tekinteni. (uo.) Niederhauser a kelet-európai nemzetek „békés egymás mellett élésének”, „sorsközösségének”, „egymásra utaltságának”, az őket „összekötő történelmi kataklizmáknak” oly gyakran lózungok szintjén emlegetett toposzait a középkori szerzetes krónikaírót idéző hangyaszorgalmával szilárd alapzatra emelte és ezzel nemzetközi összehasonlításban is úttörő munkát végzett.
Egykori debreceni tanítványa (Kövér György volt még például az), Krausz Tamás adott hangsúlyt annak, hogy Niederhauser Emil a marxista világrendszer-elmélet értelmezési keretében a „hetvenes évek végén felvetette, hogy a kelet-európai régió sajátos etnikai és nemzetiségi problematikája, és a világrendszer más régióiban tapasztalt hasonló jellegű nemzeti és vallási fellobbanások, divatosabb kifejezéssel »fundamentalizmusok« között vajon nem létezik-e valamiféle kapcsolat, rejtett összefüggés”. Ugyancsak ő figyelt fel arra, hogy Niederhauser interpretációjában a nemzeti „mozgalmak sokszínű hagyományában mindenütt megjelenik egy, a nyomorból kivezető utat ígérő messianisztikus etatizmus, a nép mítosza, egyfajta etnikai alapú »populizmus« és egy vallási (keresztény vagy ortodox) motívum kombinációja. Ezekben a kombinációkban Európa önálló kategóriaként, egy másik, »rossz« világként jelenik meg.” (Krausz Tamás: Kelet-Európa és az „etnikai reneszánsz”. Népszabadság, 1993. november 20.)
Amíg a „nemzet” fogalom meghatározásával nem sokat bajlódott Niederhauser Emil, addig „Kelet-Európa” definícióját az 1950-es évek közepétől évtizedekig formálgatta.
Az 1945 utáni történetírásban jószerivel elsőként állt elő új koncepcióval 1958-ban, amelyben amellett az egységes kelet-európai fejlődés mellett tört lándzsát, amelynek a feudalizmus kialakulásától a „megkésett (tehát más – Sz.Gy.) fejlődés” volt a fő megkülönböztető jegye. Idővel mások is csatlakoztak hozzá, talán legfigyelemreméltóbb módon Makkai László, akinek okfejtése a jelek szerint hatott Niederhauserre (és később Szűcs Jenőre is).
Makkai László 1976-os, a „Feudalizmus és az eredeti jellegzetességek Európában” című tanulmányának kiindulópontja – G. Duby nyomán -, hogy a feudalizmus modellje valójában nem más, mint a harcoló földesúr és a dolgozó jobbágy kettőse. Nézete szerint a keleti szláv állam első századainak fejlődése megegyezik a lengyel vagy a magyar királyságéval, ugyanis a „táplálási” rendszer túlnyomórészt azonos a cseh, lengyel, magyar „szolgálati” rendszerrel. Ugyanakkor egész Kelet-Európa ún. „eredeti jellegzetességének” tekinti a barbár rabszolgaság és a szabad paraszti katonaság viszonylag hosszú időszakig tartó fennállását. Mindennek az volt a mélyebb történelmi oka, hogy a kelet-európai államok hadseregeinek könnyű lovassága nem igényelte a feudális járadék koncentrálását. A kelet-európai régió életében az első döntő változásra a 13. században, a nyugat-európai feudalizmus keleti expanziója következtében kerül sor Makkai szerint, ami meggyorsítja a cseh, lengyel, magyar fejlődést. Ezen népek ettől kezdve külön alrégiót alkotnak Kelet-Európán belül – ezt Makkai Kelet-Közép-Európának nevezi. Oroszország pedig, amelyet nem ér ilyen nyugati hatás, megmarad a tulajdonképpeni kelet-európai, autochton fejlődés útján. (Feudalizmus és az eredeti jellegzetességek Európában. in: Helyünk Európában, szerk.: Ring Éva, Bp., 1986, II. kötet, 455-473. o.)
Niederhauser a „Kelet-Európa a magyar történettudományban” című akadémiai előadásában 1978-ban így határozta meg Kelet-Európa három történeti régióját: „Ha a történelmi fejlődés egészét vesszük vizsgálat alá, azt kell megállapítanunk, hogy Kelet-Európa három nagyobb történeti tájegységre bontható fel. Az egyik, régebb korok történeti földrajzában gondolkodva, pusztán a szemléletesség kedvéért, a Baltikumtól Lengyelországon, Csehországon, Magyarországon át Horvátországig és Dalmáciáig húzódó sáv, a másik az ettől délre és délkeletre elterülő országok tája, a harmadik pedig a Baltikumtól az Urálig és a Fekete-tengerig húzódó sáv. Nevezzük az elsőt, csupán az egyszerűbb nyelvhasználat érdekében, Közép-Kelet-Európának, a másodikat Délkelet-Európának, s akkor a harmadikra már csak a tulajdonképpeni Kelet-Európa elnevezés marad fenn. Lehetne akár arra is gondolni, hogy ezt Északkelet-Európának nevezzük, tudomásul véve azt a sajátos jelenséget, hogy ez az Északkelet-Európa majdnem a Kaukázusig terjed.”
Valamikor az 1990-es évek közepén, a kapitális „A történetírás története Kelet-Európában” című műve megjelenése után Niederhauser Emil akadémikus ismét nagy lépésre szánta el magát: írni kezdte a végül 2001-ben (majd 2003-ban angolul is) megjelent „Kelet-Európa története” című szintézisét, hogy a történészségről vallott hitvallásához hűen Kelet-Európa-koncepcióját induktív, egyszersmind egyetemes történeti összehasonlító módszerrel támassza alá. Niederhauser, a tőle egyáltalán nem távol álló elfogadó iróniával, posztmodern narratívának nevezi összefoglalását, ami csak annyiban fedi a valóságot, hogy szabadabb nyelven, tömörebben és jegyzetapparátus nélkül, mintegy esszészerűen írta meg a könyvet. Hasonló szintézisre még senki nem vállalkozott a történetírásban.
A könyvön a koronként változó területű három régió koncepciója vonul végig, amelyben a „Közép-Kelet-Európa” elnevezés helyébe a fura hangzású „Nyugat-Kelet-Európa” kerül. Szerintem jogosan, ugyanis eléggé groteszk valaminek a közepéről beszélni úgy, hogy csak egy széle van. Mégis egyfajta nehezen érthető kétértelműség lengi át a kötetet, amennyiben végig bizonytalanságban tartja az olvasóját, hogy akkor az oroszok hova is tartoznak. Ezt az ellentmondásosságot azzal a megfogalmazással oldja fel, hogy a történész csak a jelenből kiindulva tudja értelmezni a múltat, ilyképpen a három régió létét az eddig megtett út igazolja. Amennyiben viszont Kelet-Európa majd „beleolvad azt Európai Unióba, és csak Oroszország marad külön, mint eurázsiai nagyhatalom”, akkor az szerinte visszamenőleg is meghatározhatja a fejlődését. És utolsó mondatában ugyan a jövő kilátásainak mérlegelését Emil bácsi a politológusokra bízza, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy végül is mi történt, mi történik Oroszországgal – a múltban, csakúgy, mint a jövőben.
Azóta eltelt negyed század. Nyugat-Kelet-Európa tényleg beleolvadt az Európai Unióba és Oroszország tényleg eurázsiai nagyhatalomnak pozicionálja magát.
De még a delphoi jósda sem tudta volna előrevetíteni azt a történelmi misztériumjátékot, amelyet minden nap bemutatnak a világpolitika színpadán.
Ki gondolta volna például, hogy a Magyar Királyság jogutóda ismét a nyugati és bizánci keresztény kultúrkör közötti választás dilemmájába lavírozza magát!? A bukmékerek inkább egy többsebességes Európa alsóbb osztályára fogadtak volna.
De akármire is, a tény az, hogy Kelet-Európa sorsa még nem dőlt el, és a bőrünkön érezzük, hogy Hegyeshalomtól hazafelé lassabban mennek a vonatok, a WC-papír pedig ugyanúgy eltűnik. Magasztosabban szólva: a kelet-európaiság is, benne a patrimoniális hatalommal és familiárisaival, még jócskán velünk maradt.
Mi mást, mi többet tudnék mondani végezetül róla, mint kollégája és barátja, Szász Zoltán temetési búcsúbeszédében? „Ő tett legtöbbet Kelet-Európa hazai elfogadtatásáért. Szisztematikusan beépítette tudatunkba az Oroszországon kívüli Kelet-Európa addig általunk bizony elhárított valóságát.”
