A gyógyíthatatlan naiv számára hihető, hogy az anya nem volt ott. Sem akkor, amikor jelöltek, sem akkor, amikor döntöttek. Kétkedve, de el lehet hinni neki, hogy lemondott a döntés jogáról, miután látta a fia nevét a Kossuth-díjra jelölteké között. Bár nyilatkozata ellenére nem kinevezte, hanem felkérte a miniszterelnök a tagsági teendők ellátására. Volt tehát választása és ideje neki is és a bizottság vezetésének (köztük Orbán Viktornak) is. Felkérést demokráciában, sőt még hibrid rezsimben is vissza lehet utasítani. Összeférhetetlenségre hivatkozva kiváltképp.
Azt már nehezebb elképzelni, hogy amikor a protokollosztály megkérdezte a fiút, átveszi-e a szobrot, nem villogott kis piros felkiáltójel a lelki szemei előtt. Nem jutott eszébe, hogy érdemei helyett a családi kapcsolatról esik majd szó, a gratulációk, mosolyok és felkonferálások kíséretében pedig ott lesz a gúny és a kikacsintás.
És nem féltette a büszkeségét, nem látta magát kisszerűnek a nagyszerűek között, vagy nem gondolta egyszerűen: ez ciki.
Az elmúlt évtizedekben sokféleképp vált méltatlanná a legnagyobb állami kitüntetés. Volt elmaradt kézfogás, visszautasítás, méltatlan személy elismerése után visszaadott korábbi díjak, blamázs, mert összekeverték az azonos nevűeket, a kitüntetett teljes életművét megcsúfoló döntés. És az Orbán-kormányok idején többször is előfordult hitványság: antiszemiták kitüntetése. Ami – nem mellesleg - tavaly kisebb botrányt okozott, mint idén az eddig példa nélküli családbarát Kossuth-hab a tortán.
A feszengés és a felháborodás után érdemes a díjak odaítélésének módjával foglalkozni. 2010 óta az egyes szakterületek elismert képviselőiből álló albizottságok munkáját nem veszik már igénybe. Ehelyett a kormányfő felkér néhány embert, és a döntésben maga is részt vesz, ahogy helyettese, miniszterek, egy köztársasági elnöki delegált, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Kulturális Tanács elnöke is. Amúgy utóbbi két szervezetet - pozícióhalmozás ide, funkcióhalmozás oda - ugyanaz az ember irányítja.
Pedig lehetne ezt másképp is csinálni. Erről szól a hazai kulturális élet több tucat meghatározó alakja által aláírt nyílt levél, és ezt bizonyítja a Magyar Színházi Társaság. A legrégebbi és legszélesebb körű magyarországi előadóművészeti érdekvédelmi ernyőszervezet először a hetvenhét tagszervezete javaslatait gyűjti be, majd egy tizenkét Kossuth-díjas művészből álló független díjbizottság választja ki közülük konszenzussal a kitüntetésre jelölteket. A transzparencia érdekében mind a jelölők, mind a nomináltak névsorát nyilvánosságra hozzák.
Nincs is tehát más dolguk a következőknek, mint példát venni róluk. Kétségtelen, hogy így bonyolultabb, munka- és időigényesebb, mint a leggyakrabban hívottak telefonszámai közül válogatni, felütni a legutóbbi társasági események vendéglistáját, vagy hátrapillantani a kampánytribünön. Viszont így talán csak vitatható döntések születnek majd, nem vállalhatatlanok.