De miket is láthattunk pontosan a kiállításon, amely amúgy igencsak minimalista volt? Például a galéria terébe belépve egy damilon lógó kalapot és egy díszes botot, melyeket kipróbálva, mi is kvázi pásztorrá válhattunk, átszellemülve a kiállításhoz. Az érzést pedig csak fokozta egy falra helyezett bárányos festmény, egy bárányról szóló videómunka, illetve egy mezőt ábrázoló fatábla, melybe az alkotó vésővel vájt bele, mely elmélyült munkával a füvet borzoló szelet akarta szimbolizálni. Törteli Lilla képzőművész és Novák Lea kurátor a tárlattal ugyanis azt akarta elérni, hogy a látogató a térbe lépve belassuljon, és elgondolkozzon azon, milyen lenne szabadon élni.
Bégetésből hanganyag
– A kiállítás ötlete úgy jött, hogy tavaly márciusban elmentem egy hétre Helsinkibe, ahol rendeztem egy kiállítást, és amíg ott tartózkodtam, elnéztem galériákba és múzeumokba, mert a finn művészek nagyon inspirálnak. Aztán voltam egy magyar fiúval szaunázni, akinek meséltem, hogy tele vagyok élményekkel, mire ő mondta, hogy
Helsinkinek van egy olyan szigete, ahol csak egy házikó áll és három bárány, és lehet oda jelentkezni pásztornak.
Ez a javaslat pedig felülírt akkor bennem mindent, mivel elkezdett foglalkoztatni ez a hely, ahol az ember azt csinálhat, amit akar – mondja Lilla. Amikor hazajött, el is gondolkodott azon, milyen jó lehet Finnország szociális hálója, ha még ilyen szigetre is el lehet vonulni, hogy az ember kifújja magát, ráadásul ezért még fizetni sem kell, az ország támogatja az elvonulást.
Lilla ekkor döntötte el, hogy valami hasonlót szeretne létrehozni itthon, és mivel akkoriban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) meghirdetett egy nyílt felhívást, ezért jelentkezett arra, hogy kiállíthasson annak a hetedik kerületi kiállítóterében, és létrehozzon egy olyan helyet, ahol a látogatók kipihenhetik magukat. A tervezéshez elhívta Novák Lea kurátort, akivel olyan programokat találtak ki, melyeken a látogatók részt vehetnek.A kiállítás megszervezésekor arra törekedtek, hogy minden résztvevő szabadon alakítsa azt az elképzelései szerint. Farkas-Kovách Réka például experimentális hangjátékot készített, melyhez kiment az agglomerációba, hogy bárányok és a kolompok hangját vegye fel, és abból egyórás hanganyagot készítsen. Deák Malvin segített nekik egy kisfilmet készíteni, amelyben egy budakeszi telken egy bárány azt szeretné, ha emberré változhatna. Ebben egy varázsló segít is neki: a bárány egy lánnyá válik, és mivel hiányoznak neki a társai, hamarosan találkozik a magánnyal, ezért úgy dönt, inkább visszaváltozna báránnyá.
Ez az etűd „rímel” arra a gondolatra, hogy milyen lenne elhagyni a társadalmat, és egyedül élni egy darabig.
– Egyszer néztem egy videót egy pásztorról, aki azt mondta, az első két év volt számára a legnehezebb, amikor elképzelte, hogy mások hogyan élnek, míg neki a magányt kell elfogadnia – mondja Lilla.
Finnországi feeling
Az alkotó január óta hétfőnként délelőtt fél tíztől tizenegyig meditált a galéria fehér terében, és bárki, aki belépett az ajtón, csatlakozhatott hozzá ebben a másfél órában. – Azt gondoltam, hogy ez a csendben-lét olyan, mintha belülről egy kilencvenperces filmet néznénk, mely a mi sajátunk, és annak a mozgását figyeljük – mondja a művész. Emellett szerveztek a galérián kívüli programokat is, például Budakeszin szalmából kiszebábot készítettek, hogy azt elégetve elűzzék a telet, előtte pedig a környéken kiránduljanak.
– A kiállítással szerettük volna megmutatni, hogy milyen fontos lenne itthon is a finn példához hasonlóan elvonulási lehetőséget biztosítani az embereknek, amelyet a művészeken kívül mások is igénybe tudnának venni
– mondja Lea. – A művészeti életben persze létezik hasonló lehetőség, mint nyaranta a művésztelepek vagy a külföldi rezidenciaprogramok, de tudni kell, hogy ezeken a szervezők általában elvárnak valamit az alkotótól az ottlétért cserébe, például ott kell hagyniuk egy művüket, vagy a program végeztével kiállítást kell rendezniük.
Másrészt az ott töltött idő sem igazán kikapcsolódás, hiszen folyamatos kapcsolatépítéssel vagy a művészetről szóló diskurzióval telik, ami ugyanúgy a munka része – mondja kurátor. Ezért is szerettek volna a kiállítással egy olyan teret teremteni, ahová a művészek és bárki más ténylegesen elvonulhat, és kötöttségektől mentesen kiszellőztetheti a tudatát.
– Nagy álmunk, hogy ez az ötletünk megvalósuljon, de egyelőre nem tudunk önkormányzatoknál kopogtatni, hogy létrehozhassunk egy ilyen teret.
Ezért gondoltunk arra, hogy az FKSE tere egy szimbolikus hely, ahol a kiállítással és az ahhoz szervezett közösségi eseményekkel szemléltetni tudjuk, hogy az embereknek a pihenésre szükségük van.– Nekem van pár magyar barátom, akik Finnországban nőttek fel. Egyiküktől megkérdeztem, hogy van-e finn ismerőse, aki befogadna engem egy hétre, de azt válaszolta, hogy ő ilyet nem is tudna elképzelni, mert a finnek nem szeretnék, ha megszállnék náluk. Szóval így indultam útnak, de aztán Helsinkiben egy magyar srácnál tudtam aludni – meséli Lilla, aki aztán a finneket barátságosnak találta, mivel önzetlenül segítettek neki a kintléte során.
Közelség és távolság
– Nem volt netem, de elhatároztam, hogy pár múzeumot és galériát megkeresnék, így az utcán sétálva megkérdeztem egy finntől, hogy merre találok múzeumot. Amikor megkocogtattam a vállát, majdnem felugrott az égbe. Amikor megtudta, hogy mit keresek, akkor teljesen átváltozott, iszonyat kedves lett, és az eligazítás után még a sarokig is elkísért, hogy biztosan jó irányba induljak el.
Amikor Lilla megérkezett a vonatállomásra, és venni akart egy vonaljegyet, akkor az automatában nem működött a kártyája, ezért egy nő csak úgy segített neki. – Emlékszem, ha egy villamos megérkezett egy állomásra, az emberek megvárták, amíg a másik leszáll, és a városban talán csak egy hajléktalant láttam a vonatállomáson, de lehet, ő sem volt az. Az embereken pedig nem látszik az aggodalom, az utcán sétálva nem a másikat nézik, hanem a saját dolgukkal foglalkoznak. De szerintem ez azért lehet, mert olyan hideg van, hogy nem érnek rá a másik nyavalyájával foglalkozni. Arra vannak felkészülve, hogy túl kell élniük, ezért magukkal vannak elfoglalva. És még lazák is. A könyvtár például úgy nézett ki a finneknél, mint egy bevásárlóközpont, mert aki bemegy oda, ott tölti a napja nagy részét. Volt, aki vacsorázott, más meditált, és megfértek egymás mellett ezek a tevékenységek. Mindenki tiszteletben tartotta a másikat azzal, hogy távolságot tartott.
Lilla azt találta, hogy nemcsak az emberek kedvesek egymással, de az állam is segíti a külföldről érkezőket, a nyelvtanulásban például. – Találkoztam olyan magyar srácokkal, akiknek fizetnek azért, hogy megtanuljanak finnül, hogy aztán szakemberré váljanak, és részei lehessenek a társadalomnak. De persze nem minden ilyen pozitív. Ha például egy külföldi és egy finn jelentkezik egy munkahelyre, akkor a finnt veszik fel. A művészeti egyetemeken pedig a külföldiek nem vehetnek fel olyan kurzusokat, mint a finnek – mondja Lilla.
