Természetesen alkalmas lenne az államszövetség sok minden másra is, mindenekelőtt arra, hogy a trianoni diktátum miatt a szomszédos országokban rekedt magyar nemzetiséget Európába és így a magyar társadalomba integrálja. A jelenlegi skizofrén magyar külpolitika az EU-t támadja és erős szövetségben áll az EU-t atomarzenállal fenyegető, Ukrajnát barbár hadsereggel ostromló putyini Oroszországgal. A Fidesz kampánytrojkája – Orbán-Lázár-Szíjártó – a leggorombább szavakkal és plakátokkal ébreszt gyűlöletet a szuverenitásáért óriási véráldozatot hozó ukrán hősök, illetve a független Ukrajna ellen, ahol jelentős magyar kisebbség él. Ez önmagában is borzalmas blaszfémia, ám bármennyire a józan ész ellen (azaz ördögtől) való mindez, szavazó honfitársaimnak akár a fele kész emiatt Orbánra voksolni. De még ennél is tragikusabb a helyzet: a potens ellenzéknek szüksége volna ezen szavazatok néhány százalékára még az egyszerű többséghez is, ezért képesek az EU-ban Orbánnal szavazni. (Arra gondolni sem merek, hogy kormányra kerülve a Putyin-barát külpolitikát folytatni fogják.)
Magyarország legnagyobb megoldatlan és mindeddig megoldhatatlannak látszó problémája a kampány minden percében minden oldalon jelen van, de érdemben nem beszél róla sem a kormánypárt, sem pedig a régi vagy az új ellenzék. És a jelek szerint az a több millió magyar sem gondol ilyesmire, akik rendszerváltást szeretnének. Valószínűleg ők is csak helycserére (kormányváltásra) gondolnak, persze kiegészítve bosszúval, amit furkó-elegánsan elszámoltatásnak neveznek. Nem meglepő. A XX. századi magyar történelem tele van bosszúval, és az azokat követő hamis béketeremtési kísérletekkel. Nem vitatható, hogy ezek mind kudarcosak voltak. Sem a Teleki-féle zsidótörvények, sem a 45-ös népbíróság, sem az 56 utáni Tutsek-tanács nem hoztak társadalmi megnyugvást. Az a bizonyos ellenségesség, amit píszí módon jobb és baloldal ki nem békíthető ellentéteként, kevésbé tudományosan urbánusok kontra népiesek véget nem érő pereként jelölünk meg, egyik „békétől” sem szűnt meg. Legjobban az érett Kádár-rendszer alatt csendesedett, de például az ún. „téeszesítés” is e harc egyik kis csatája volt. Nem állítható persze, hogy a jobboldal egységesen népies lenne, illetve a baloldal urbánus, azonban a száz éve tartó viszonyok között ezzel a csoportosítással nem tévedünk szignifikánsan nagyot. Ha pontosan akarnánk fogalmazni, akkor nacionalista-soviniszta konzervatívok (illiberálisok) és haladáspárti liberálisok harcáról kellene beszélnünk. A választóvonalat (ezt szokás ároknak nevezni) mindig a zsidósághoz való viszony jelentette és – szerintem – ez van a háttérben (ki nem mondhatóan) ma is. Ez nem feltétlenül antiszemitizmus, inkább csak populista haladásellenesség. Kitűnő népiességi táptalaj például Orbánéknak az EU (továbbá Soros, a bankok és a multik) elleni irracionális skizofrén harcához. A város és a vidék politikai érdekellentéte ismert a nyugati tradicionális demokráciákban is. Ezért került sor a brexitre, és ezért tiltakozik Franciaország az EU Dél-Amerikával kötendő (bombasztikus) kereskedelmi egyezménye ellen. Bár mindkét esetben valódi sérelmekről van szó, semmi irracionalitás nincs a véleményekben. Ezért az árok ott betemethető. A britek elfogadják a brexitet, a francia parasztok (természetesen engedményeket kapnak majd, de) bele fognak nyugodni az egyezménybe. Itthon ez az árok eddig nem volt betemethető, és a jelenlegi kampány erre még ígéreteket sem tartalmaz. Ugyanis az ellenség illegitimmé nyilvánítása felhatalmaz a keresztényietlen önzésre és – ami hungarikum – a kormányzati korrupcióra, vagyis a lopásra. Nagyon hiányolom – nem az üres kampánydumát, mert az van bőven minden oldalon – a valódi megoldást, amit nem ajánl senki. Pedig tudjuk, hogy az örökös (hideg és/vagy meleg) polgárháború tönkretesz mindent. A gazdaságot legelőbb, aztán a kultúrát, esetleg fordítva.
A másik társadalmi feszültséget fenntartó körülmény az, amit városon roma-magyar különbségnek, falun paraszt-cigány ellentétnek nevezhetünk. A jogi emancipáció természetesen rég megtörtént, azonban a két csoport kulturális és civilizációs közeledése nem. Mindenki tudja, az ok az, hogy az oktatási rendszer nem képes pótolni a családi körülmények (szegénység és csatolt részei) miatti lemaradást. Legtöbbet ez ügyben a Kádár-rendszer próbált meg tenni, azonban az alapproblémán nem akart, illetve nem tudott segíteni. Elvileg és gyakorlatilag a kötelező sorkatonai szolgálat alkalmas lehetett volna a civilizációs emancipáció segítésére, azonban magyar viszonyok között ez sem volt sikeres. Főként azért, mert csak fiúkat vonultattak be – késői életkorban. Vagyis tanítás és nevelés helyett már csak idomítás történt. A szovjet rendszer leváltása óta csak a börtön maradt a cigány férfiak esetében a civilizációs különbségek enyhítésére, ami talán viccesen hangzik, ám ez igazi magyar nemzeti tragédia. A siralmas szellemi állapotú mai politikai elit szerencsére nem olyan otromba, mint Lázár miniszter, de többségük alighanem szívesen látna vécékefét minden roma kezében. Más elképzelésük ugyanis nincs. Azt hiszem, nem is tudják, hogy a megoldás keresése és megtalálása lenne a feladatuk. Sajnos, a magyar értelmiség, a művészet és a tudomány kevés jótanáccsal szolgál a politikának. A többség – a kádárkori hagyománynak megfelelően – szolgálja a hatalmon lévő seggfejeket, a kisebbség csak dörgölődzik hozzájuk. Valódi pártfüggetlen, felelős polgári-értelmiségi (hazaszerető) hozzáállás alig van, hazug „patrióta” minden utcasarokra jut.
Én nem vagyok igazi értelmiségi, többnyire a kezemmel dolgozom. De nap mint nap kisebb nagyobb emberi (egészségi) problémákat oldok meg. A sikeres (eredményes) működéshez ismereteket és tapasztalatokat kell felszínre hozni, azaz rendszeresen gondolkodni kényszerülök. Alighanem úgy jártam, mint a kalapácsos ember, aki mindenhol szöget keres. Azt tapasztaltam, hogy azokat a problémákat, amelyek nem oldódnak meg spontán, csak valamilyen beavatkozással lehet megszüntetni. Például a jelen írás első két bekezdésben taglalt, spontán megoldódni nem hajlamos probléma is gondolkodásra késztetett. Mindkét problémát viszonylag gyorsan (maximum egy bő évtized alatt) meg lehetne oldani, de csak gyökeres szemléletváltoztatással. A beavatkozást nyugodtan tekinthetjük a rendszerváltási folyamat kezdetének.
Az autokrácia kialakulásának lehetősége elé az 1990-es alkotmány nem emelt komoly gátakat. A 2011-es fideszes alaptörvény szentesítette a parlamenti (kétharmados) önkény lehetőségét. Közben a parlament ciklusról ciklusra züllött, mind szerényebb képességű képviselők foglaltak helyet a Házban. Mára teljes lett az önkény, miközben a parlament tekintélye nulla. Hogy miért, arra csak egyetlen példa: civil polgár szemében az a képviselő, aki maga, családja, vagy barátai révén gazdasági társaságban vesz részt, az egyértelműen tolvaj gazember. Szerintem is az, viszont ez nemcsak törvényes, hanem a rendszer genetikája. A vezér megfogalmazása szerint szükség van a magyar nagytőkés osztályra. Nos neki, a hatalma megtartásához valóban szüksége van erre, de az országnak és polgárainak úgy kell ez, mint púp a háton.
Feltétlenül szükség volna tehát változtatásra: ami két tételből kellene álljon.
1. Az általánosan elfogadott európai (zsidó-keresztény) együttélési elvek (a mózesi tízparancsolat az Istennek tett fogadkozás nélkül, és a krisztusi hegyi beszéd) magyar alkotmánnyá tétele.
2. Egy új, párt- és vallásfüggetlen, viszont tudományosan megalapozott és kidolgozott alaptörvény szükséges. E dolgozat keretei között csak az óhajtott új, minimum 50 évig megváltoztathatatlan alaptörvény három fő tételét szeretném ismertetni:
– Az államformáról és a választásokról szóló új törvény célja az autokratikus hatalomgyakorlás kialakulásának megakadályozása;
– Az oktatási-nevelési törvény célja a teljes esélyegyenlőség kialakítása, a társadalmi mobilitás segítése és a demográfiai deficit megszüntetése;
– Az úgynevezett civil szféra méltó társadalmi szerephez juttatását biztosító autonómiák (városi, oktatási, egészségügyi, művészeti, tudományos stb) kialakítása és alaptörvényben való megvédése.
