Szerelmes libák, böllérkéstől ódzkodó disznó és magát megadó mezei nyúl látható Bukta Imre legújabb, Letűnt vidéki állatok című kiállításán a Godot Galériában. Noha a festőművész korábbi képein is feltűntek már mezei és háziállatok, a jelen tárlaton ők lettek a főszereplők, akikre a többiek – az emberek – meglepődve vagy kíváncsian néznek, merthogy manapság falun jócskán megfogyatkoztak a jószágok, ahogy a művész lakóhelyén, Mezőszemerén is. De akkor miért nyúlt a mester ehhez a témához?
– Ez a téma már ott volt a tarsolyomban, de nem tudtam, hogy egyszer még kiállítás lehet belőle. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, hogy én tulajdonképpen egy volt tehénistállóban alkotok, amiben már nincsenek tehenek, se az őket látogató fecskék, akik ki-bejártak az épület ajtaján, mert akkoriban volt benne légy is – mondta lapunknak Bukta Imre. Hozzátettte, amikor a feleségével 2000 körül megvásárolták a házat, már akkor is üres volt az istálló, és a kertben tyúkok sem voltak. – Vidéken az élet az állattartás köré szerveződött, hiszen ha van tehén, akkor van tej, túró, író és sajt, és van sütemény is. De ugyanígy hasznos a disznó, a bárány, de akár a kacsa is. Utóbbi tolla, tojása és húsa is fontos. Tehát ezek az állatok szerves részei voltak a vidéki életnek, de már nincsenek. Az én falumban például egy tehén sincs, se ló. Egy-két embernek van hobbilova, de az teljesen más, hisz régen, több száz évig a lovak vontatták a szekeret, ami közlekedési és szállítóeszköz volt. És hál’ Istennek, én megélhettem fiatalon, hogy lóval közlekedtünk, aztán egyszer csak ezt elvágták, megszűnt. Onnantól kezdve nem volt szekér. Ott rohadtak el, és kész.
A művész úgy döntött, ezért az eltünedező vidéki állatokról fog mesélni,
vagyis őket viszi a vászonra. A Kucuka című festményen például egy disznót látunk, akinek éppen valaki levágta a kunkori farkincáját – ezt onnan tudni, hogy mellette áll egy férfi, a kezében böllérkéssel, ő mellette pedig egy fiatal nő, aki a látvány miatt eltakarja az arcát. A disznó pedig úgy néz ki a képből a nézőre, mintha segítséget kérne tőle. – A Kucuka is, mint majdnem minden képem, egy fikció, tehát kitalált sztori, amihez mélyen lerakódott élményeket hívtam elő és gyúrtam össze. Gyerekkoromban nekünk is mindig volt egy-két disznónk, amiket édesapám nevelt. Ő Budapesten dolgozott, de minden hétvégén hazajárt, és Kucukámnak hívta a disznót, akit simogatott, fésülgetett. Aztán amikor eljött az ideje, akkor zokszó nélkül szólt valakinek, aki egyszerűen feldolgozta a malacot. És akkor ugye a háziállatból hirtelen kolbász lett, és teljesen átlényegült – meséli Bukta, hozzátéve, a városi emberek ezt úgy élik meg, hogy bemennek a boltba, és kivesznek a hűtőből egy szalámit.
Hasonló logikára épül a Mocskos disznó című kép is, melyen egy sárban dagonyázó, elégedett malacot néznek kíváncsian a falusiak, ketten még térdre is ereszkednek, hogy jobban szemügyre vegyék a négylábút, mely manapság falun is ritkaságnak számít. – Már alig tartanak disznót, amin csodálkozom, de nyilván olcsóbb a boltban megvenni egy kiló húst, mint otthon állatokat tartani. Most már csak kutya van falun. Pedig régen apámat a disznóhoz, anyámat a tyúkokhoz is fűzte viszony, már-már biblikus, de ez megszűnt. Ezért gondoltam bele, hogy mi lenne akkor, ha a mai világban, egy este, amikor falun a fiatalok összeverődnek, jönne velük szembe egy sáros disznó. Mit gondolnának akkor: milyen állat ez? Hogy kerül ide?
A Lakodalomnézők című képen két idős asszony és egy ősz, hosszú hajú férfi figyelve álldogál egy kertes ház előtt, míg felettük, a kerítés tetején tyúkok sorakoznak, akik – feltételezhetően – szintén a násznépet nézik. – Ilyen felvonulást a fiatalságomban láttam, és még akad egy-kettő, de már nem annyira. Az emberek akkor kiálltak a kapuba, és amikor jött a násznép, akkor nézték őket. Nálunk az ilyen ingyen potyázókat úgy hívták, hogy pacalos. És amikor volt a lakodalom, akkor a meghívottak időnként kihoztak egy üveg bort vagy süteményt nekik. Az én képemen mellettük a tyúkok is figyelik a násznépet, így alkotnak az emberek és az állatok egy közös halmazt.
A kiállításon az egyik művön maga a mester is megjelenik, méghozzá madarakkal. – Mostanában érdekesmód ahogy öregszem, több önarcképet festek. És hát, hosszú a szakállam, szinte növesztem, így ezen a képen abból már húrok nőnek ki, melyeken fecskék üldögélnek, pont úgy, mint amikor ősszel a villanydróton sorakoznak a búcsúzásuk idején, és csivitelnek, aztán egyik pillanatról a másikra huss, mennek Afrikába. És ez nemcsak önarckép, hanem önéletrajzi alkotás is, mert amikor magam is számot vetek az idővel, ahogyan a fecskék is, akik egyszer csak elbúcsúznak és elmennek, úgy ezt a képet is valami ilyesmi érzés járja át. Hiszen ki tudja, hogyan alakul az életünk.
Infó: Bukta Imre: Letűnt vidéki állatok. Godot Galéria. Megtekinthető 2026. április 25-ig
