Netanjahu nyerhet, Trump veszíthet az Irán elleni háborún, az EU pedig azt se tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel

Láttuk közeledni ezt a konfliktust, hallhattuk Donald Trump fenyegetéseit. Mégis mi vezetett oda, hogy a tavaly júniusi 12 napos háború után Irán újbóli megtámadásáról döntöttek Jeruzsálemben és Washingtonban?

A szereplők többsége számára már júniusban nyilvánvaló volt, hogy lesz folytatás. Iránon belül ez biztosan így volt, készültek a második körre. Azt gondolom, hogy az öbölországok, s ahogy most kiderült, Izrael és az Egyesült Államok is készültek erre, átható hírszerzési műveletekkel. Közben három figyelemre méltó dolog történt. A legfontosabb, hogy az Iránban december végén kirobbant tüntetések minden korábbinál szélesebb körűek voltak és a rezsim is sokkal brutálisabban lépett fel ellenük, ami feltárta belső gyengeségét. Ez önmagában is elég lett volna a háború kiújulásához. Előzőleg tavaly szeptember 9-én, mikor Izrael Katarban csapást mért a Hamász vezetésére, az egy újabb „vörös vonal” magabiztos átlépéséről tanúskodott. Szeptember végén pedig Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság az Iránnal kötött 2015-ös nukleáris megállapodás védnökeként úgy döntött, hogy Irán nem tud kellő garanciát adni az alku teljesítésére, ezért visszaállítják az ellene hozott, korábban felfüggesztett ENSZ-szankciókat. Vagyis Irán nem tudott kikerülni a nemzetközi elszigeteltségéből és nagyhatalmi támogatást szerezni.

A Netanjahu- és Trump-kormány számára ez egy mondhatni szabadon választott háború. Látni-e világosan a kitűzött célokat és ragaszkodniuk kell-e ezek eléréséhez, vagy bármikor leállíthatják a hadműveleteket?

A kép összetett. Donald Trump nagyon ügyes abban, hogy kiszálljon dolgokból – csak deklarálja, hogy ez volt a világtörténelem legjobb és leghatékonyabb beavatkozása, azzal meg is vagyunk. Ugyanakkor az, hogy Ali Hámeneit, Irán legfelsőbb vallási vezetőjét és a teheráni autokratikus rezsim több tucat tisztségviselőjét sikerült a háború első napján megölni, kétségtelenül megadta azt a politikai tőkét, amire építeni lehet, ha le akarják állítani a csapásokat. Ha viszont komolyan vesszük az izraeli és az amerikai vezetők nyilatkozatait, akkor a konfliktust addig kell folytatniuk, amíg a rendszer meg nem bukik, vagy elő nem állnak ennek feltételei. Trump azt állítja, hogy több hétig tartanak még a műveletek, s ehhez elegendő készleteik vannak. Ezzel szemben további erőket telepítenek a térségbe, tehát vélhetően nem számítottak rá, hogy az iráni erők a rezsim „lefejezése” után is eszkalálni akarják majd a konfliktust.

Az iráni fegyveres erők vonatkozásában mit akarnak elérni?

A fő stratégiai cél, hogy meggyengítsék egyrészt Irán válaszcsapási képességét, másrészt – és ez mostanra egyértelműen kiderült – a hadseregnek azt a képességét, hogy szembe tudjon szállni egy felkeléssel, esetleg a kurd vagy beludzsi milíciák által indított támadásokkal. A légi hadjárat máris sok fontos célpontot megsemmisített, ha egyelőre nem is tudta teljesen leépíteni Irán csapásmérő képességét. Illetve, még nem sikerült átvenni az iráni légtér teljes ellenőrzését, de az izraeli és az amerikai légierő dominanciája egyértelmű. Irán főleg az öbölországokra mér válaszcsapásai szintén azt mutatják, hogy Izraelt már nem képes a korábbi mértékben támadni.

Mekkora fenyegetést jelent ez a háború a teheráni rezsim számára, veszélybe kerülhet-e az ország területi integritása is?

A rezsim kétségkívül a túlélését félti, ezért hajlandó feláldozni regionális kapcsolatrendszerét, és kockáztatja a globális kapcsolatait is. A Hormuzi-szoros lezárása erről tanúskodik. A világ olajszállításainak 20 százaléka itt halad át, és a tankerforgalom megbénítása a kelet-ázsiai gazdasági hatalmakat, Kínát, Indiát és Szingapúrt érinti a legsúlyosabban. Noha a kínai kapcsolatok nagyon fontosak számára, Irán mégis megtette ezt a lépést. Szerintem nem tartunk még ott, hogy órákon belül összeomoljon a rendszer – részben a készültség miatt, részben mert rakétákkal nem lehet megbuktatni egy rezsimet –, de rendkívül nehéz helyzetbe került. Én arra számítok, hogy ha egy-két héten belül lezárul a konfliktus, azt még túlélheti Irán, de hogy a következő egy-két évet is túléli-e, az nagyon bizonytalan. És igen, a területi integritása is veszélybe kerülhet. Azt már a januárra kibontakozott felkeléshullámban láttuk, hogy kisebb milíciák átmenetileg átvették a helyi hatalmat.

Hírek szerint a Trump-adminisztráció egy a CIA által támogatott felkelésről tárgyal az iráni kurdok vezetőivel, sőt, már fegyvereket is eljuttatott hozzájuk egy támadás elindításához. Mit gondol erről?

A Trump-kormány megpróbálja a kurdok harcba hívásával megoldani, hogy Amerikának ne kelljen szárazföldi offenzívát indítania. Szkeptikus vagyok, hogy ez mennyire sikerülhet, mert ez ki fogja élezni a többségi-kisebbségi törésvonalakat Iránban, ám aligha lesz elég a rezsim megbuktatásához, hacsak a beludzsok és az azeriek is meg nem szervezik a maguk felkelését. Láthatóan a Trump-kormány folytatja azt a tradíciót, hogy a kurdokat élő fegyverként veti be a közel-keleti konfliktusokban. Törökország nem fog örülni ennek, mert ez megint felerősítheti a Kurdisztáni Munkáspárt hálózatát, és az iraki kurd vezetés sem fogja ezt lelkesen támogatni.

Értesülések szerint az iszlám köztársaság legfőbb vallási testülete Modzstaba Hámeneit, Ali Hámenei ajatollah második fiát tartja legalkalmasabbnak arra, hogy megölt apja után betöltse a legfelsőbb vallási vezető posztját. Hogyan értékeli ezt a fejleményt?

Ezt a jelölést még nem erősítette meg senki. Modzstaba Hámeneiről mindenesetre azt kell tudni, hogy nem rendelkezik a poszthoz elvárt vallási ranggal, politikai ambíciói ugyanakkor közismertek. Komolyabb probléma, hogy az 1979-es iszlám forradalom éppen a Pahlavi-dinasztia örökletes uralmának megdöntésére épült, és a rezsim elvben elutasította a dinasztikus hatalomgyakorlást. Szerintem az 55 éves Modzstaba Hámenei közel sem olyan karizmatikus, mint az apja volt, a dinasztikus utódlás pedig aligha adhat új legitimitást a rezsimnek, úgyhogy szerintem ez is egy válságtünet. Ezenkívül az látható, hogy a rezsim érdekcsoportjainak képviselői közül Ali Laridzsáninak, a nemzetbiztonsági tanács főtitkárának befolyása nőtt meg, körülötte összpontosul a legtöbb hatalom. Úgy tudni, a Forradalmi Gárda irányító szerepe is megerősödött, és a háború kezdete óta valójában a gárda dönt a lépésekről, bármit nyilatkozzanak is a politikusok.

Oroszország, amelynek minden erejét leköti az ukrajnai háború, ismét elengedte egy megtámadott szövetségesének a kezét. De vajon Kína segítségre számíthatnak-e Iránban?

Semmikép. Bármennyire is fontos partner Kínának Irán, az olajmonarchiák, például Szaúd-Arábia és az Emírségek fontosabbak számára. Az energiahordozók terén kiszolgáltatott Pekingnek mindig egyensúlyoznia kellett a térség országai között, és nem érdeke köztük választani. Plusz Kínának hiába vannak komoly katonai képességei, irreális, hogy ezeket Irán védelmében bevesse. Peking számára diplomáciailag is problémás a helyzet, mert ő volt a védnöke a 2023-as szaúdi-iráni normalizációs megállapodásnak, amely most romokban hever a szaúdi célpontokat is sújtó iráni csapások miatt. A szaúdi gazdaságot már az is visszaveti, hogy a Hormuzi-szoroson a megugrott biztosítási díjak miatt nem mennek át a tankerhajók. De hogy Rijádot is iráni rakétacsapások érték, az különösen fájdalmasan érinti a szaúdi rendszert, amely sok energiát fektetett abba, hogy fővárosa Abu-Dzabi és Dubaj versenytársává válhasson.

Számos elemzés szerint Netanjahu és Trump is főként a közelgő választásokkal kapcsolatos megfontolásaik miatt döntött a háború mellett. Valóban sokat hozhat ez nekik a konyhára?

Politikai szempontból Netanjahu szerintem sokat nyer ezzel a háborúval. Az ő egyik beceneve odahaza a Mister Biztonság, és noha ez a nimbusza megtépázódott 2023. október 7. utáni háború miatt, de azzal, hogy azóta sikerült lefejezni a Hezbollahot, a Hamászt és most Hámeneit is ki tudták iktatni, erős kártya került a kezébe. Nem beszélve arról, hogy Izrael két és fél évtizede Iránt tekinti fő ellenségének, ezért a legyőzésével Netanjahu történelmi sikert könyvelhetne el. Szinte az összes párt felsorakozott most mögötte. Szerintem neki az a legjobb, ha ez a háború még zajlik egy kicsit, aztán nagy győzelmet hirdetve tud nekifutni az októberre várt választásoknak, amelyeket akár előbbre is hozhat. Trump esetében ez bonyolultabb. Számára nagyobb a kockázat novemberi félidős választások közeledtével, mert az amerikaiak többsége elutasítja ezt a háborút, és a mögötte álló MAGA mozgalom tábora is megosztott ebben. Mike Johnson, a Képviselőház elnöke és Marco Rubio külügyminiszter is Izraelre igyekezett hárítani a háború elindításának felelősségét, hogy tompítsák a Trumpot érő bírálatokat, amiért nem kérte a kongresszusi felhatalmazását a háborúhoz. De szerintem ugyanúgy benne volt ebben a döntésben, mint Netanjahu.

Spanyolország elzárkózott a háború támogatásától, a brit, francia és olasz erők csak a térségbeli bázisok védelmét vállalták, Mark Rutte NATO-főtitkár pedig azt hangsúlyozta, hogy a szövetség „nem avatkozik bele” az eseményekbe, de szükség esetén megvédi területét. Irán fenyegetőzésén túl, mi az oka az európai hatalmak távolságtartó magatartásának?

Ez két dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy Európának nincs meg ehhez a kellő katonai kapacitása. A másik, hogy a Közel-Kelet irányában igen korlátozott a stratégiai gondolkodás, és az Európai Unió nem tud mit kezdeni a felmerülő dilemmákkal. Az egyik ilyen, hogy az EU számára fontos a nemzetközi jog betartása, ezért bírálnia kéne ezt a háborút, amely minden jogi alapot nélkülöz. Ezt az aggályt ugyanakkor felülírja az, hogy az európai vezetők nem akarják Trumpot magukra haragítani. Ráadásul úgy érzik, érdekükben áll Irán meggyengítése, hiszen az ország nukleáris és rakétaprogramja Európát is veszélyeztetheti, emellett Iránnak az orosz agressziót támogató ukrajnai szerepvállalása is árt Európa biztonságának.

Sokak szerint átgondolatlan ez a katonai beavatkozás, és a geopolitikai hatása messze túlmutat azon, amivel Jeruzsálemben és Washingtonban számolhattak.

Nekem úgy tűnik, hogy a katonai előkészületek megtörténtek, de az érdemi politikai tervezés elmaradt, és valóban sok a rögtönzés. Most még talán nem érdemes arról filozofálni, hogy ezzel a háborúval milyen pozícióba kerül Izrael és az Egyesült Államok, de az biztos, hogy számos vörös vonalat léptek át és rengeteg tabu kérdőjeleződik meg. Hogy csak egyet említsek: a Perzsa-öbölben eddig az volt a stratégiai gondolkodás alapja, hogy a térség országainak biztonságot ad, ha amerikai erőket fogadnak be. Most azt látjuk, hogy ez semmit sem számított, sőt, éppen hogy célkeresztbe helyezte őket. És emiatt világszerte megváltozhat az amerikai katonai jelenléthez való viszonyulás.