Illúzió a gyors rezsimváltás Iránban

Az egész rendszer úgy épül fel, hogy annak biztonsági apparátusa megelőzzön egy ilyen forgatókönyvet. Érdemi rezsimváltás ezért nem csak szónoki akarat kérdése, hanem rendkívül nehéz, hosszú és véres társadalmi-politikai folyamat lehet.

Az iráni elnyomó rendszer gerincét a Forradalmi Gárda (IRGC), amely nem csak katonai alakulat, hanem párhuzamos hatalmi centrum, saját hírszerzéssel, rakétákkal, különleges egységekkel és regionális proxyhálózattal. Emellett a becslések szerint az ország gazdaságának nagyjából 30–40 százaléka közvetlenül vagy közvetve az IRGC holdingjai, alapítványai és álprivát cégei kezében van: az energiától a kivitelezésen és a kikötőkön át a bankrendszer egy részéig. Ez azt jelenti,

Az elnyomás legbrutálisabb eszköze a baszídzs milícia, amely formálisan a Forradalmi Gárda alá rendelt, részben ideologizált, részben anyagi ösztönzőkkel működtetett félkatonai hálózat. A legutóbbi, 2025 végi–2026 eleji országos tiltakozáshullám során a baszídzs és az IRGC különleges egységei településről településre, gyakran motoros rajokban, éles lőszerrel, célzott lelövésekkel és közeli lőtávolból leadott sortüzekkel verték szét a tüntetéseket. A halottak számáról nincsenek hivatalos adatok, de független források több ezer áldozatról beszélnek:

A rezsim túlélésének egyik kulcseleme, hogy a fegyveres apparátus felett a legfelsőbb vallási vezető, Ali Hamenei gyakorolja az ellenőrzést, nem pedig a választott elnök. Maszúd Peszeskján elnök, aki formálisan az államigazgatást és a diplomáciát irányítja, de nincs valós hatalom a kezében. Ez a hadsereg, az IRGC, a baszídzs, a bíróságok és természetesen Hamenei kezében összpontosul. Ő adta ki a parancsot a legutóbbi vérengzések során az éles lőszer használatára is. Ez az intézményi struktúra azért teszi gyakorlatilag kivitelezhetetlenné egy gyors „palotaforradalom” forgatókönyvét, mert a rendszer a teljes lojalitásra épül, a biztonsági erők tagjai még egymást is megfigyelik.

Egy esetleges forradalom kitörésének esélyeit csökkenti a mindennapos megfigyelés mellett, a kibertér, a kommunikáció brutális korlátozása. A legutóbbi tüntetések idején az állam hetekre elérhetetlenné tette internetet, mobilhálózatokat bénított meg, és arcfelismerő rendszereket, drónokat vetett be a résztvevők azonosítására. A retorziók – tömeges letartóztatások, gyorsított ítéletek, halálos ítéletek, „golyódíj” fizettetése a családokkal az áldozatok holttestéért – olyan mértékű félelmet építenek ki, amely a potenciális szerveződést már embrionális szinten szétveri.

Trump mostani üzenete – „vegyék át a kormányzást”, „foglalják el az intézményeket” – külpolitikai kommunikációként hangzatos, de belülről nézve rendkívül problematikus. A külső katonai támadás, amelyet Washington és Izrael most közösen indított, a rezsim propagandájának narratíváját erősíti, miszerint Irán ostromlott vár, ezért minden belföldi ellenzéki mozgolódás „az ellenség ügynökeinek” aknamunkája. Ez a háborús környezet jellemzően nem a rendszer azonnali összeomlásához,

Végül strukturális probléma, hogy nincs egyértelmű, jól szervezett alternatív elit, amely a hatalmi vákuumot békésen és legitim módon betölthetné. A diaszpórában élő ellenzék megosztott, a belföldi civil társadalom nagy részét szétverték, a fiatal ellenzéki hálózatokat pedig a legutóbbi vérengzés tizedelte meg. Egy hirtelen, kívülről bátorított felkelés ezért nemcsak elképesztő véráldozattal járna, hanem reális veszélye lenne a szíriai típusú állam-összeomlásnak, regionális fegyveres frakciók, milíciák és külső hatalmak által vívott proxyháborúval.

Mindez nem azt jelenti, hogy az iráni rendszer örök életű, hanem azt, hogy a változás legvalószínűbb forgatókönyve nem egy kívülről felszólított, rövid „roham”, hanem egy hosszú, költséges és sokszor visszavetett belső erjedési folyamat, amelyben a Forradalmi Gárda gazdasági és politikai érdekei, a baszídzs elnyomó gyakorlata és a Legfőbb Vezető személyes hatalma mind ellenérdekeltek bármiféle hirtelen rezsimváltásban.