Fel lehet fogni a politikát művészetként, szellemi térként? Mikor nem azt figyelem benne, hogyan képviseli az érdekeimet, amelyekről esetleg nem is tudok, milyen fondorlatokkal ér el valamit, ha egyáltalán van célja és esze, miképpen, miféle ígéretekkel szerzi meg a szavazatomat, hogy diadalmaskodjon a soron következő választási meccsen. Hanem kizárólag azt fülelem, mit üzen nekem a világról, emberségről, milyen értékmítoszba helyez bele a francos narratívájával. Mit akar kihozni belőlem? A jót vagy az alávalót? Kapok-e valamit a szónoklatokban, a felszólalásokban, nyilatkozatokban, a jelszavakban, a plakátokon, ami megráz, elgondolkoztat, netán egy másodpercnyi katartikus hatással elhelyez a létben, nemesebbé tesz?
Lehet nevetni, fogni a fejet, hogy úristen, ilyesmit nem lehet várni a politikától. Ám ez fölveti a kérdést: mi mást lehet elvárni tőle? Nekünk, választópolgároknak. Hiszen már maga a szó mindent elárul. Választópolgár. Azzal, hogy „polgár”, „állampolgár”, már nem lehet sokat kezdeni, hiszen ahhoz, hogy valamennyire egyenrangúan vegyünk részt a közéletben, teljes átláthatóság kéne, az információk megosztása, képzés, minél több közvetlen képviseleti lehetőség. De hát ma még a szakértők, a politikai elemzők is gyakran kezdik így a válaszukat valamilyen kérdésre: „Azt nem tudjuk…”, „erről nincs információm”, „ezek az adatok titkosítva vannak…”
Százezres tüntetéseket kell szerveznünk, hogy hallassuk legalább a hangunkat. Nekünk marad a lakógyűlés, egy ház előtti kátyú betemettetésének keserves elintézése, a szakszervezeti egyezkedés ötévenként 10 százalékos béremelésért. Mindenek-előtt pedig a választás.
Szent kötelességünk behúzni az ikszet. A választópolgárság.
Nincs új szép mese
Mi mást várhatnánk így a politikától, mint hogy hazudjon valami szépet, leheljen vigaszt, jövőt, csipetnyi humanizmust az életünkbe, amit jó beszívni. Amiért elhisszük, hogy tennénk valamit, még akkor is, ha tudjuk, nem tehetünk semmit. De mások, a vezetőink tehetnek, és ki tudja, talán tesznek is. Alávetettként szükség van ezekre az illúziókra, magasztosságokra, mert alávetettként csak hitekben, álmokban, kultúrában, költött világban tudunk emberi életet élni. De a hatalmasoknak is szükségük van rá. Elsősorban talán nem is mások, hanem saját maguk manipulálásához. Az önigazoláshoz.
A történelem nem volt híján szép üzeneteknek, amelyeket a politika is hasznosítani tudott. Az államvallások rendre őriztek/őriznek valamit az eredeti tanítások nemes erkölcsiségéből. Duruzsoltak nekünk felemelő szólamokat hazáról, főleg a nemzetállamok kialakulásának korában. Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi és mások soraira, Széchenyi, Kossuth, Deák példájára könnyű rácsavarodni, összetartozunk, tegyünk valamit a felemelkedésünkért, több jólétet és jogot mindenkinek. A szocialista-kommunista ideológia azt a látomást vetítette a fejünkbe, hogy megszüntethető a kizsákmányolás, a társadalmi (nem egyéni!) egyenlőtlenség. A liberális irány a szabadság kábító képzetére, az egyensúlyt teremtő jogszerűségre helyezte a hangsúlyt. A fenti álmok ráadásul hatottak egymásra, sokféle variációban jelentek meg. Ebből a szempontból
korunk egyik zavaró jellemzője, hogy a neoliberalizmus, amely a jóléti állam dogmáit megkérdőjelezve elképesztő technológiai fejlődést valósított meg globális szinten, a mai napig nem talált a természetének, céljainak megfelelő humanista üzenetre.
Amivel jóvá, felemelővé varázsolhatná lelkünkben a működését.
Nincs új szép mese, szép hazugság. A nyugati tőkéselit megszokásból még mindig nyökögi a polgári humanizmus, a jóléti állam, a polgári demokrácia, a jogállamiság eszméjét, miközben a globalizációs verseny sodrásában kurtítja a szociális juttatásokat, és kommercializálja a politikát, szűkítve a demokratikus érdekképviselet hatékony csatornáit. A populizmus erre a helyzetre reagál. Nem azért, mert ellene van a globalizációnak. Ellenkezőleg, minden erejével azt képviseli, csak adekvát ideológiát, „narrációt” keres hozzá. Amivel le tudja fedni az egyre kíméletlenebb verseny, a multik és régiók küzdelmét a piacok újrafelosztásában. Üzenetei azonban nem szép hazugságok. Az agresszivitás szellemét terjesztik.
Hazudnak a háborúról is
Az áthangoló törekvésekben meglehetősen gyorsan eljutottunk egy meghatározó határvonalig: mit gondoljunk a háborúról, erőszakról, diktatúráról? Arról, ami civilizációnk számára a második világháború vége óta tabunak számít. Soha többé háborút! Le a diktatúrákkal! Megkérdőjelezhetetlennek tűnt jelszavak. Amelyek humanista mélységükben bomlottak ki a kultúránkban. Összekapcsolva Keletet és Nyugatot a hidegháború alatt, főleg az ötvenes évek második felétől.
Elég felidézni, milyen megrázó művek születtek a Szovjetunióban, egy győztes hatalomban a háború ellen. Az újabb nemzedékek számára is elrettentő, teljes érzelemvilágunkat mozgósító történetekbe, képekbe sűrítve a háború borzalmát, szenvedéseit, lélekölő traumáját.
Aki látta az Iván gyermekkorát, a Szállnak a darvakat, a Ballada a katonárólt, a Jöjj és lásd!-ot, a háború gondolatától is hideglelést kap.
Megszületünk, kezd feltárulni előttünk az élet napfénnyel, zivatarokkal, sokan aggódnak értünk, terelgetnek, és akkor hirtelen egyenruhába öltöztetnek, és belevezényelnek a golyózáporba, kikényszerítik belőlünk a gyilkolást. Nagyon erős humanista üzenet volt ez másoktól is, szerte Európában. Ennek fényében abszolút sokkoló volt, hogy Európa 77 év után mégis át tudta lépni ezt a határvonalat, évtizedekig legfontosabb parancsolatát. Ráadásul Oroszország, a béke korábbi lantosa kezdett területszerző háborút. Ez főleg azokat roppantotta meg, akik kapcsolatban voltak az orosz művészeti kultúrával, annak páratlan humanista jajkiáltásaival, krisztusi erőfeszítéseivel a megváltást, az emberi kiteljesedést kereső úton.
De a putyini politikának ez volt a válasza a neoliberalizmusra, a globalizációra – hogy végre nagyobb szerepet kapjon benne. Most pedig már Trump Egyesült Államokja és Kína és kérkedik vele, hogy hasonló irányban bővítse nagyhatalmi eszköztárát.
Háborúról azonban ma még nem lehet nyíltan beszélni. Nem lehet róla szépet hazudni. Vagy inkább továbbra sem illik. Minden agresszív erő „békepárti”. Trump a lázas béketeremtés jegyében kereskedik területekkel, nyersanyagokkal. Putyin sem meri háborúnak nevezni, amit elkövet, csak korlátozott katonai akciónak, ráadásul némi antifasiszta színezést is próbál adni neki („a mai ukrán vezetés náci”).
Humánumnak nyoma sincs
Hogy mi történik egy ország politikai és morális szellemiségével, ha belép ennek a „világrend-átalakító” mozgásnak a játékterébe, jól érzékeljük. Orbán Viktor és kormánya úgy döntött, feltétel nélkül hallgat az idők illiberalista szavára. Putyin szövetségese lett, aminek keretében igent mond Oroszország háborújára is. A maga sumák módján, ami az uniós tagság kényszereiből következik. Pár mondatban elítéli az agressziót, de mindent megtesz annak érdekében, hogy orosz célok érvényesítéséig folytatódjon.
Ez a „békepártisága”: Megteremteni az Oroszországnak előnyös, területszerzéseket is szentesítő békét.
Az Európai Unió szankciós csomagjait nagy kegyet gyakorolva megszavazza, de helytelen intézkedéseknek tartja. (Pedig a „befolyásolás” abszolút békés eszközéről van szó.) Elítéli Ukrajna fegyverekkel való és pénzügyi támogatását, lényegében mindent, ami az agressziót elszenvedő ország önvédelmét segítheti. Ma már az Uniót vádolja háborús fenyegetéssel, Ukrajnát pedig Magyarország elleni tervekkel. Utóbbival egyben azt is sejteti, talán jogos is az oroszok háborúja, mert nem ártatlan bárányra támadtak rá. Az orosz győzelem elősegítése mellett persze Trumpnak is hű szövetségese, mi több, barátja annak a politikusnak, annak az Amerikának, amely csendőrszerepben igyekszik rendet csinálni saját érdekszférájában. Éljenek tehát a mai világ imperialista nagyhatalmai! A globalista erőpolitika adekvát képviselői!
Ennek a kurzusnak a csomagolása talán még a valós politikai céloknál is elborzasztóbb. Hazugság szép számmal van benne, de szépségnek, humánus legyezgetésnek nyomát sem találjuk. Mindezt markánsan prezentálta a magyar felszólalás az Európai Parlament február 24-i, rendkívüli plenáris ülésén. Abból az alkalomból hívták össze, hogy Oroszország négy éve támadta meg Ukrajnát. Rövid beszédek, a felszólalók elítélik Oroszországot, a háborút, szolidaritásukat fejezik ki Ukrajnával. Hiába, ez az intézmény még hordozza az erőszak negatív megközelítésének tradícióit. Majd jön a Fidesz–KDNP-s Dömötör Csaba a Patrióták képviseletében. Oroszokról, ukránokról szót sem ejt, az Uniónak esik neki dühödten, mert Robert Schuman elveivel ellentétben elképzelhetőnek tartja a háborút, támogatását pedig kötelességnek. (Miközben Európa nem háborúzni akar, hanem eszközöket keres Putyin háborújának megállítására.) Ennyi a hazugság. Majd jön a nemzeti panasz, hogy Magyarország a humanitárius segítségnyújtásáért (megható, hogy nem üldözzük el a menekülőket) hálát nem kap, de fenyegetéseket annál inkább. „Meg azt, hogy most blokkolják az olajszállítmányokat Magyarország irányába. Itt is elmondom: nem fogunk engedni a zsarolásnak.” Végül jön a drámai kérdésfeltevés: Ki fogja megfizetni a háborús költségeket (vagyis a háború megfékezésének költségeit)? Az európai nemzetek meg emberek, úristen, ezt nem kéne vállalni. Hogyan fogunk így gyarapodni, ami az európai álom célja?
Az aljasság parancsolata
A szöveg csupán összegzi azt az üzenetet, amelyet a kormány a háború interpretációjával, vele kapcsolatos döntéseivel is igyekszik a fejünkbe verni. Legyél végletekig önző, kíméletlen, minden eszközt vess be érdekeid érvényesítéséért! Szolgáld az erősebbet, és küzdj a gyengék ellen! Tele vagy sérelemmel, döntsd hát el bátran, hogy te is gazember leszel! Ez a Fidesz jelenlegi „keresztény hazafisága”! Ez lüktet körülöttünk folyamatosan.
Az aljasság és gonoszság parancsolata. Ennyi jut el hozzánk a politikai hatalom teréből.
És akár elfogadjuk, akár nem, fecskendezi belénk, és élesztgeti bennünk az agresszivitást, a rontó indulatokat, a cinizmust. Pszichésen ellenségeskedésre készít fel. Hosszú távon háborúra! A kis államoknak, a gyengéknek nem feladatuk az erőpolitika elterpeszkedésének segítése, elfogadása. A realitások szintjén úgyis alkalmazkodniuk kell. Arra viszont semmi sem kényszeríti őket, hogy feladják a humanista szellemiséget. Aki mégis ezt képviseli, mint Orbán és csapata, azt a választópolgári döntést érdemli, hogy távozzon a hatalomból.
