A negyven esztendeje lezajlott felújítással King lett az első előadó, aki az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években egyaránt a slágerlistára került. A Stand by Me-t az ezredfordulón a XX. századi amerikai rádió- és tévécsatornák negyedik legtöbbet játszott számaként jegyezték.
Az énekes nem sokkal azután vette fel a szerzeményt, hogy 1960-ban kilépett a Driftersből. A New York-i vokálegyüttes több világslágerében is ő vitte a vezető szólamot, így a csapat egyetlen Number One-jában, a Save the Last Dance for Me-ben, valamint az amerikai listán második helyen állomásozó There Goes My Baby-ben is. Ám fizetésemelést kért George Treadwell menedzsertől, aki javítás helyett kidobta őt.
Szólóban szintén népszerű dalokat nyomott, a többi közt a Spanish Harlemet, amelyet kollégái nem győztek feldolgozni. Adaptálta a nótát – mások mellett – Arthur Alexander, Chet Atkins, Aretha Franklin, Neil Diamond, Tom Jones, a Les Humphries Singers, Lloyd Price, Cliff Richard, Frankie Valli, Bobby Vee, Andy Williams és megannyi zenekar Herb Alpert együttesétől a Sounds Incorporatedig.
A legnagyobb élménye azonban az volt, hogy akkor kezdődött a karrierje, amikor. „Szédítő idő volt” – mondta. „Száz százalékos átéléssel nyomtuk a rock and rollt. Semmit nem programoztak, semmit nem strukturáltak, azt adtuk, ami a szívünkben lakott. Az iparág már nem engedné ezt újra megtörténni. De hajdanán azt a különös érzést is megtapasztalhattam, hogy fehér emberrel utazhattam egy buszon. Turnén voltunk, mentünk a veszélyes Délen keresztül, és ott ültem Paul Anka mögött.”
További nagy dobásai közül a Don't Play That Song!-ból Itáliában Peppino di Capri kreált örökzöldet, ám a legfeltűnőbb az volt, hogy a We’re Gonna Groove-ot műsorára tűzte a Led Zeppelin.
Bár szintén nagyot szólt, hogy Cassius Clay 1963-ban elénekelte a Stand by Me-t azon az albumon, amelyet I Am The Greatest! címmel – mi mással? – jelentetett meg a felvételek idejére énekessé átváltozó bokszfenomén. A dal további feldolgozói közé tartozott Adriano Celentano, Dalida, az Isley Bothers, Gene Chandler, Johnny Hallyday, Engelbert Humperdinck, a Def Leppard, a Kingsmen, John Lennon, Meat Loaf, Aaron Neville, Otis Redding, Demis Roussos, a Searchers, Sonny és Cher, Bruce Springsteen, Ike és Tina Turner, a U2, a Walker Brothers vagy Bobby Womack (ki nem?).
A Stand by Me nyolcvanhatos felfutásáról King így beszélt: „Teljesen váratlanul jött, de lavinaként zúdult az akkori gyerekekre. Ők addig soha nem hallottak egy Ben E. King nevű személyről, ám tömegesen azonosítottak a frissen hallott dallal.”
Az újbóli sikert – a filmpremieren kívül – az is magyarázza, hogy abban az esztendőben jó néhány retró szám bukkant fel ismét a slágerlistákon. Ezek közé tartozott Cliff Richard Living Doll-ja (eredetileg 1959-ben jelent meg), Sam Cooke Wonderful World-je (1960) vagy az I Heard It Through the Grapevine, amelyet 1966-ban a Miracles, 1967-ben Gladys Knight és a Pips, majd 1968-ban Marvin Gaye rögzített, és az utóbbi változat emelkedett a legmagasabbra, konkrétan az első helyre. (Nyolcvanhatban is a Gaye-verzió hódított.)
A visszatérők közé tartozott még a Suspicious Minds (1968-ban Elvis Presley, 1986-ban a Fine Young Cannibals adta elő); az Eloise, amellyel 1968-ban az ikertestvére, Paul dalát rögzítő Barry Ryan, 1986-ban a Damned rukkolt ki; vagy az 1969-ben a Shocking Blue-tól – benne az énekes Veres Mariskától –, 1986-ban a Bananaramától hallható Venus.
Amúgy Ben E. King nem a levegőbe beszélt a Stand By Me-vel: hetvenhat évet volt köztünk – 2015-ben hunyt el –, ebből ötvenegy esztendőt töltött házasságban ugyanazzal az asszonnyal. Összeforrt vele és mesterségével, mert azt vallotta: „Muzsikamentesen nem lehet élni. Zene nélkül olyan, mintha nem kapnál levegőt.”
