Az Európai Unió ismét bővíti a hozzá kapcsolódó országok körét és növeli befolyását a világban, de merőben más módon, mint eddig. A hagyományos bővülés gyakorlatilag leállt, vagy legalább is lelassult, azonban a hosszan elhúzódó ukrajnai háború, az amerikai elnök csapongó beavatkozási kísérletei, és mindezek nyugat-európai következményei olyan politikai folyamatokat generáltak, amelyek az európai expanziónak is új lendületet adnak. Európa ma szokatlan pályákon és módszerekkel terjeszkedik, amivel tágabb támasztékot találhat a pluralista politikai és gazdasági modell fenntartásához és az ezen alapuló jólét megőrzéséhez. Mindezt immár az USA szoros szövetsége nélkül kell elérnie.
Biztonságpolitikai kényszerek és sorrendcserék
Az EU sikeres bővülésének hajtóereje a belső piac kiterjesztése, a gazdasági integráció volt, ennek vertikumában épült fel a közös kormányzás kétszintű európai modellje. A szoros technikai együttműködés kovácsolta össze a politikai szövetséget, amelyet a gazdaság részletes szabályozása tart össze, de a „nagypolitika” kényes területeire – külügy, védelem, belbiztonság, fiskális együttműködés – nem terjed ki. Így lett az EU „gazdasági óriás és politikai törpe”: túlnyomórészt fejlett és erős államok széttagolt, mozaikszerű, gyönge szövetsége. Márpedig most egyre inkább „nagypolitikai” összetartásra lenne szükség. Két Európán kívüli nagyhatalom nosztalgikus vezetője, az Amerika múltbeli dicsőségét kergető elnök és az orosz-szovjet expanziót fölelevenítő moszkvai uralkodó egyidejű fellépése – és sajátos érdekszövetsége – ébresztette rá Európát, hogy a jóléti modell megőrzésének feltétele a gyors külpolitikai cselekvés, a közös és autonóm védelem megszervezése és mindezekben határozott többségi döntések meghozatala.
E cél követésében összekapcsolódik az EU és a NATO tevékenysége, sőt, velük együtt távolabbi partnerek is részt vállalnak a Nyugat értékeinek megmentésében.
A kemény háborús kihívás megváltoztatta az EU bővítésének megszokott menetét. Az uniós joganyag átültetésének hosszú és rögös útja helyett minden szövetség legfontosabb célja, a védelempolitikai együttműködés került az első helyre, mivel a NATO-ra már nem lehet teljes biztonsággal számítani. A kulcskérdés ma Ukrajna önvédelmének támogatása: ez hívta életre az EU és a NATO újfajta összefogását, amihez külső társak is csatlakoztak. Kis és szegény szomszéd országok aprólékos felvételi vizsgáztatása helyett az EU nagy és erős partnerekhez fordult. Ezt a kezdeményezést az unió részéről is a legnagyobb tagállamok vezénylik, a kisebbek érdeke, hogy hozzájuk igazodjanak, mert integrációs előnyeiket így tudják megőrizni.
Ukrajna EU-tagságának perspektívája is új megvilágítást kap, számára az adott háborús helyzetben az uniós csatlakozás távlati lehetősége politikai biztatást jelent. Nyilvánvaló, hogy most nem az ivóvíz arzéntartalmáról vagy a repülőterek zajszintjéről szóló szabályok maradéktalan átültetése a legfontosabb feladat, hanem az orosz expanzió megállítása, a béke feltételeinek kidolgozása, majd az ország újjáépítése. A sorrendcsere valójában már megtörtént. Eddig nem volt példa arra, hogy egy tagjelölt ország vezetője rendszeres és aktív résztvevője lenne az Európai Tanács üléseinek, márpedig Zelenszkij ukrán elnök hol személyesen, hol képernyőn gyakori vendég az uniós kormányfők tanácskozásain. A politikai együttműködés ilyenformán megelőzte a technikai felzárkózás hosszadalmas lépéseit. Ukrajna „gyorsított felvételének” hatásaitól azért nem kell tartani, mivel a politikai befogadás ténylegesen már működik, a technikai felzárkóztatás hosszú ideig fog tartani, a fogyasztóvédelmi, dömping és egyéb veszélyek elhárítására pedig az EU hatékony védőmechanizmusokkal rendelkezik.
Új koalíció születése
Európa számára saját stratégiai helyzetének meghatározása tekintetében a fordulópontot Donald Trump második elnöksége jelentette, azon belül az ukrajnai béke kényes kérdése. Az elnök nagy hangon hirdette, hogy gyorsan lezárja a konfliktust, de gyermeteg fogadkozása hamar kipukkadt. 2025 áprilisában sikertelenül próbáltak összehozni egy négyoldalú tárgyalást Londonban az USA, Oroszország, Ukrajna és Európa részvételével. Augusztusban Alaszkában nagy médianyilvánosság előtt fulladt kudarcba a Trump-Putyin találkozó. Egyre világosabbá vált, hogy az amerikai elnök nem a NATO oszlopos tagjaként, annak érdekében és normái szerint cselekszik, sőt még csak nem is az USA nevében és felhatalmazásával jár el, hanem a saját dicsőségét hajszolja, mivel Nobel-békedíjra áhítozik. Az Egyesült Államok diplomáciájában sem bízik, hanem fontos ügyekben személyes megbízottjaként golf-barátja, az ingatlanmágnás Steve Witkoff tárgyal, akit az elnök veje, Jared Kushner kísér. Botcsinálta küldöncei hol az orosz érdeket tolmácsolják és próbálják érvényesíteni, hol közvetítőként lépnek fel a harcban álló oroszok és ukránok között. Céljuk valamilyen egyezség, mindegy milyen áron. Trump számára közömbös, hogy ki mit áldoz fel, a lényeg, hogy mielőbb állapodjanak meg és bejelenthesse: ő csinálta a „dealt”. Számára a sok országból álló Európa, amely a nemzetközi jog és normák érvényesítését reklamálja és a megtámadott Ukrajna sérelmeit hangoztatja, nem támasz és szövetséges, hanem akadályozó tényező, ezért jobb kihagyni a rendezésből. 2026 februárjában Abu-Dzabiban amerikai közvetítéssel orosz és ukrán delegáció tárgyalt egymással. A hadviselő felek közvetlen párbeszéde az eddigiekhez képest fontos fejlemény, de hiányzik az asztaltól a legközelebbről érintett öreg kontinens képviselete.
Megváltozott geopolitikai pozícióját illetően Európa már egy évvel korábban, Vance alelnöknek a Müncheni Biztonsági Konferencián elmondott beszéde alapján gyanakodni kezdhetett, azután az új amerikai biztonságpolitikai stratégiában megismerte a neki szánt szerepet és bánásmódot. Davosban 2026 januárjában maga Trump elnök fújt ébresztőt, és ha Európa nem értette volna meg, hogy az USA kihátrál mellőle, akkor a kanadai miniszterelnök segített megfejteni az új helyzetet. Mark Carney beszéde stratégiai fordulatot jelzett a NATO számára, midőn kimondta: kár az amerikai elnök kiszámíthatatlan kegyeiért képmutató módon könyörögni, a kompromisszum nem stratégia, elég a hízelgési versenyből. Habár a katonai szövetség változatlanul fennáll, Trump szeszélye bármikor bármit felülírhat, így a washingtoni szerződésben foglalt garanciára az USA-t illetően se Ukrajna, se az egyesült Európa biztonságát nem lehet alapozni.
A szorító helyzetben spontán politikai mozgás indult és új struktúrát eredményezett: a „tettre készek koalícióját” (Coalition of the Willing).
Ez a dinamika az EU erősítése és terjeszkedése számára eddig ismeretlen, de járható pályákat nyitott. Az informális összefogás francia kezdeményezésre 2025. március 2-án alakult meg Londonban, angol-német-francia vezetéssel, két nappal azután, hogy a Fehér Házban Trump és alelnöke gyalázatosan bántak Volodimir Zelenszkijjel, mintha orosz sugallatra leckéztették volna az egyenesen a harctérről érkező, országa önvédelmét irányító ukrán elnököt. Az alapítók között tucatnyi EU-tagállamon kívül fontos NATO-országok is ott vannak: az Egyesült Királyság, Kanada, Norvégia, Izland, Törökország. 2026. január 6-án Párizsban már 35 ország, a NATO és az EU vezetői tanácskoztak.
A transzatlanti térségben a védelmi és a gazdasági integráció a II. világháború után történelmi okokból párhuzamos síneken futott. A bővítés tekintetében a két szervezet versengett is egymással, de mindketten Európa perifériáján keresték az újabb tagokat. Némi különbséggel hasonló mértékben gyarapodtak, az EU most 27, a NATO 32 tagú. Svédország és Finnország NATO-csatlakozásával tovább nőtt a két szövetség tagsága között az átfedés. A kérdést ma így érdemes feltenni: ki nem vesz részt az új „tettre kész” formációban? A párizsi találkozóról az EU-tagok közül mindössze hárman hiányoztak: Magyarország, Szlovákia és Ciprus; a NATO-ból pedig Magyarország, Szlovákia és Észak-Macedónia. Az euroatlanti szövetség határain túlról is jelentkeztek fontos államok, az ülésen ott volt Japán, Ausztrália és Új-Zéland. Végül is csupa olyan ország fogott össze, amelyek korábban az USA köré csoportosultak, elfogadták vezető szerepét és egyetértettek az általa fölépített és védelmezett világrenddel. A széles körű politikai koalíció rugalmasan túllép a NATO és az EU különféle korlátain, áthidalja a szervezeti eltéréseket és a cselekvés szintjén mindkét szövetség végrehajtási kapacitásaira támaszkodhat. Az USA kormánya eleve távol maradt, hiszen az új együttműködés éppen az ő sajátos viselkedése miatt állt össze, idén januárban viszont meglepetésre megjelent Párizsban Wittkoff és Kushner.
Hogy áll ma az EU hagyományos bővítése?
Az európai jólétet és értékrendet képviselő unió változatlanul vonzó modell és migrációs célpont. A jelentkező államokra tagolt, normatív csatlakozásnak az eddigi lassú menetben volna még tartaléka, amíg az alapszerződésbe foglalt ígéret – „minden európai állam” felvétele – teljesül, ám ehhez a korábbi kedvező körülmények már nem adottak. Utoljára a nagy „keleti bővítés” idején állt fenn az ideális konstelláció: a jelölt államok közvéleményének nagy többsége támogatta az EU-csatlakozást, az EU-országok polgárainak és politikusainak túlnyomó része hajlandó volt befogadni őket, és a bővítés nem ütközött más nagyhatalom érdekeivel. Európa keleti és dél-keleti szegélyén még 12 állam tarthatna igényt az EU-tagságra, így elvben közel 40 taggal kiteljesedhetne az európai integráció (az európai orientációjú, de nagyrészt ázsiai kiterjedésű Törökországot és Oroszországot, valamint a négy nyugat-európai kimaradót – Egyesült Királyság, Svájc, Norvégia, Izland – nem számítva).
Újra bővülhet az Európai Unió, Montenegró és Albánia lehet a két legújabb tagjaA Nyugat-Balkán négy országa tárgyalgat, Bosznia-Hercegovina és Koszovó még a belső stabilizálással és államépítéssel van elfoglalva. A legrégebbi tagjelölt, Törökország nem a kisállamok sorában toporog, számára továbbra sincs az uniónak alkalmas, testre szabott befogadási stratégiája. A posztszovjet Kelet-Európa, élén Ukrajnával, geopolitikai konfliktuszóna része. Valójában a Nyugat-Balkán is az, ott még parázslanak a jugoszláv szövetségi állam felbomlását követő fegyveres összecsapások nyomai; az orosz, török és kínai befolyásszerzés is kemény eszközökkel zajlik – a Nyugat rovására. A posztszovjet Kelet-Európában egyes kormányok önként vagy kényszerből Moszkva felé mozdultak (Belarusz, Grúzia), mások a kelet-nyugati választóvonalon egyensúlyoznak. A nagyrészt fiatal államokat belső konfliktusok, vagy megszállt, elcsatolt területeik problémái is hátráltatják. Az EU számára a korábbi bővítések folytatása kevés piacot és sok – főleg szervezeti, intézményi – gondot hozna magával, a vállalkozás mérlege nem tűnik pozitívnak. A közösség mértékadó tagjait ma más, súlyosabb kihívások foglalkoztatják. Mindezek mögött ellenható erőként működik az új orosz imperializmus, amely változatos eszközökkel – a hamis hírek terjesztésétől az ukrajnai terrorbombázásokig – igyekszik útját állni a Nyugat további terjeszkedésének, különösen a volt szovjet érdekszférában.
Az EU hosszú időn át egy területi koncepció mentén bővült: évtizedes ritmusban felvette közvetlen szomszédai újabb és újabb csoportjait. Ha ez fennmarad, akkor Horvátország 2013. évi magányos csatlakozása után erősen esedékes lenne a beígért nyugat-balkáni bővítés, sőt annak lelassulása miatt a posztszovjet európai államok belépése is küszöbön állhatna. Az európai periférián számos országnak továbbra is erős indítéka, hogy a nyugati központú jóléti övezeten belül legyenek, mint kedvezményezett tagok, s élvezhessék annak támogatását és hatalmas mozgásterét, a centrum számára azonban a bővítés előnyei már nem oly vonzóak, mint korábban. Az említett kedvezőtlen konstelláció és Amerika pálfordulása miatt a hagyományos terjeszkedés megrekedt. Ezzel szemben Európa – nem is az EU, hanem inkább a NATO révén – újabb, vele szövetkezni kész partnerekre tett szert.
Körvonalazódnak Európa körül egy mind gazdasági, mind katonai tekintetben erős, tágabb nyitás keretei, ahol az együttműködés kölcsönös előnyöket ígér. Ez a politikai dinamika a hagyományos bővítési menetrendhez képest felcserélte az integrációs prioritások sorrendjét és megváltoztatta az újabb államok közelítésének lépéseit. Ha az unió alkalmazkodni akar az új helyzethez, akkor kül- és védelmi politikáját mind a technikai kapacitások, mind a politikai döntéshozatal tekintetében ütőképessé tenni. Az EU nemzetközi szerepét a világrend változásai mellett azért is erősíteni szükséges, hogy jóléti és demokratikus vívmányait odahaza meg tudja őrizni a külső kihívóival szövetkező belső ellenzékétől, az integráció visszabontásán munkálkodó szélsőjobb erőktől.
