Mindig izgatta az embereket az újabb és újabb teória Petőfi életben maradásával kapcsolatban. Mit gondol, mennyiben változna képünk a költőről, ha kiderülne, mégis életben maradt? Ártana a Petőfi-kultusznak? És egyáltalán elképzelhető, hogy ha életben marad, Júliát és fiát nem keresi vagy értesíti valamiképp?
Ez az érv a korabeli diskurzusban is felmerült: valószínűleg nem. Bár a Barguzin-hívők a nagy távolsággal és az orosz ellenőrzéssel magyarázzák, hogy meg sem kísérelte a Szibériában fogva tartott költő a kapcsolatfelvételt. Ami igazán beszédes, hogy még csak nyoma sincs semmiféle üzenetküldési kísérletnek, pedig ha tényleg elhurcolták volna, biztosan megpróbál üzenni. Csak az 1853-as, Júliánál tartott házkutatás jelzi, hogy a titkosszolgálat is számított valamiféle kapcsolatfelvételi kísérletre, de végül maguk is belátták, hogy hamis információk alapján nyomoztak a Londonból hazatérő Petőfi után. Az az érdekesebb, miért ragaszkodnak sokan ahhoz, hogy nem halt hősi halált. A túlélés nyilván szembemegy a mártíriummal, márpedig a Petőfi-kultusz szerves részét képezi a hazáért való önfeláldozás, áldozathozatal heroikus gesztusa. Bizonyos értelemben a Szibériában való senyvedés mítosza lerombolja ezt a hősi képet, amire viszont a nemzeti közösségnek nagy szüksége van. Kicsit olyan ez, mint Krisztusról azt bizonygatni, hogy mégsem támadt föl, ebben az esetben ugyanis érvényét veszti a kereszténység, ami viszont felmérhetetlen károkat okozna/okozott a nem vallásosoknak is például kulturális, etikai értelemben, hiszen mégiscsak egy komplett civilizáció épült rá. Petőfi hasonló nemzeti megváltó szerepét tölti be a kollektív emlékezetben. Legfeljebb azok lennének elégedettek, akik minden mögött valami hatalmi (itt az „idegen érdekeket kiszolgáló” Akadémia) manipulációt látnak.
Versei, életműve megítélése is kárát látná egy ilyen fordulatnak?
Szerintem nem. Bár a korpusz kanonizálása többfázisú volt így is. Valószínűleg a forradalmárversek úgy is nehezen kaptak volna helyet a kánonban. A szövegek esztétikai megítélése függetlenedett volna az író alakjától. Egy másik forgatókönyv Vajda János pályájával kapcsolatban rajzolható fel: Petőfi elmagányosodott, perifériára szorult volna, vagy felőrlődik a politikai piacon, ha például hazakerül a kiegyezés Magyarországára. Ebben az esetben viszont nem biztos, hogy az egész új magyar irodalom alapját képezték volna a szövegek, hanem egyfajta csoportkánon képződött volna körülötte. Szóval többesélyes a dolog.
A nemzeti megváltó szerepét betöltő, legismertebb költőnk tudvalevően szlovák származású, és ahogy a kisregényében is olvashatjuk, sohasem fogadták be igazán, csak egy jöttment tót maradt. Legalábbis a nemesek szemében. De a nép is elkergette, amikor indult a választáson…
Valójában Petőfi egy asszimilálódó szlovák család utolsó eleme az asszimilációs sorban. Ő maga nagyon erős magyar identitást épített ki magának, amelynek egyik fő vonzereje számára a szabadság volt, amely viszont a magyar nemesség karakterisztikájának és önképének volt a része. Petőfi igazából a magyar nemesi önképet sajátította ki és alkalmazta önmagára, és idővel mindenkire, aki nem tartozott a nemességhez, vagyis a néphez. De ehhez idő kellett. A követválasztás egy balvégzetű politikai hisztéria volt, ahol maga a költő is hibázott: túl idealista volt. Attól függetlenül a nem kiváltságosok szimbolikus nemzetbe emelése, illetve az a modern nemzetre jellemző közösségtudat, miszerint a magyarsághoz tartozni nem születési előjog, hanem tudatosan felvállalt kulturális tudat, Petőfinek köszönhető. Ehhez még szlovák származása is hozzájárul, hiszen ne felejtsük el, hogy a reformkortól kezdve hány értelmiségi, író lett magyarrá, holott szerbnek, németnek stb. született. Petőfi tehát mindenestül az új Magyarország szimbolikus megtestesülése mindmáig.
Öt éve jelent meg Legendahántás című kötete. Miért vagyunk annyira fogékonyak a mítoszrombolásra? Úgy tűnik, éppolyan szükségletünk, mint a legendagyártás?
A Legendahántásban irodalomtörténeti kutatások eredményeit próbáltam szembesíteni a kollektív emlékezetben tévesen hagyományozódó tudással, mert végső soron mégiscsak ez a dolga az irodalomtörténésznek, még akkor is, ha ez időnként fáj. A P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez című kisregényemben azt szerettem volna modellálni, hogy miképpen hozható létre legenda, összeesküvés-elmélet. Tehát nem a leleplezés a cél, hanem a tudás kiterjesztése.
A legendák életben maradását szolgálja, ha időnként megpiszkálják a rákérgesedett rétegeket, újra közbeszéd, vita tárgyává teszik?
Valójában mindig a legendák maradnak életben, mert a történész piszmogása (kötik tudományos protokollok: forráskritika, filológia, értelmezések stb.) unalmas, míg egyszerűbb egy-egy hangzatos, többnyire persze fekete-fehér alapon működő igazság kimondása. A tudományosság éppen arról ismerszik meg, hogy a megismerést követő kételyekről is számot ad, míg a legenda nem ismeri a bizonytalanságot, illetve ahol lyukakat talál, azokat összeesküvés-elméletekkel tölti föl.
Miért ágyazta most regénybe a kutatások eredményeit? Mi volt a célja a kisregényével, miszerint Petőfi tovább élt, sőt született tótként a pánszláv eszmék mentén orosz kém volt?
Azok az adatok, források nem „eredményei”, hanem kiindulópontjai a kutatásnak, de én itt éppen azt szerettem volna megmutatni, hogy ellenőrizhető adatokból hogyan lehet eljutni teljesen ellenőrizhetetlen eredményre, ami viszont a fikció és nem a tudás birodalma. Persze a fikció legalább ennyire érdekes tud lenni, csak más agyterületeket mozgósít. Meg akartam mutatni, hogy a rendelkezésünkre álló adatokból hogyan lehet létrehozni a valósággal semmiféle kapcsolatot nem ápoló elbeszélést, amely viszont saját fikcionalitását is fölvállalja.
Ám mivel elismert irodalomtörténész írta ezt a fikciót, hiteles adatokat, forrásokat alapul véve, nem tart attól, hogy majd életre kel megint ez a teória?
Nem akarok spoilerezni, de a szövegem magában foglalja önmaga cáfolatát, szóval a figyelmes olvasónak tudnia kell, hogy ez „csak” játék. (Több elidegenítő elemet is beleépítettem, éppen azért, hogy ne lehessen készpénzként kezelni a teóriát.) Innentől fogva nem az én felelősségem, hanem értelmezői kompetencia kérdése az egész. Még hát mégiscsak fikcióról van szó: ezért kisregény, és nem tanulmány. A Petőfi-legendák inkább arra szolgálnak, hogy magunkhoz hasonítsuk az egykor élt géniuszt, míg a történeti kutatás a maga kontextusában próbálja föltárni, hogy ki is lehetett ez a túlságosan is jól ismertnek vélt figura. Még akkor is, ha ez nem túl hízelgő rá nézve, vagy éppen eltávolítja a bennünk dédelgetett ideálképtől őt. Ez a nagy különbség szerintem a két megközelítési mód között: akkor is meg kell ismerni a múltat, ha az nem a jelenünket támasztja alá.
Irodalomtudósként le tudja tenni a voksát valamelyik teória mellett?
Történészként a Barguzin-legendát egy igen érdekes, de az eddigi kutatások alapján alá nem támasztott legendaként kezelem, és amíg új meg nem cáfolt és hiteles bizonyítékok nem kerülnek elő, nincs okom mást gondolni. (Egyébként hihetetlenül izgalmas netflixes doku-krimit lehetne írni magának a Barguzin-legendának a történetéből is egészen az állítólagos fej nélküli Petőfi-csontváz újratemetéséig.) Ráadásul magát a legendát a történő hagyomány részeként próbálom értelmezni, tanítani: vagyis amellett, hogy ténynek veszem Petőfi halálát a segesvári csatában, érdekel az is, ami utána történt. Ebből a tekintetből, ha például megtalálnák Segesvár mellett a Petőfiként beazonosított maradványokat, szegényebb lenne a magyar történelem egy izgalmas legendával.
A kötet másik kisregényében mintha Móricz Barbárokjába oltotta volna Arany balladáját. Mi foglalkoztatta a Vörös Rébékben? Nagyszalontán tényleg volt „boszorkányper”?
Valóban lezajlott egy per még 1808-ban, amelynek Veress Rebeka nem a vádlottja, hanem a vádlója volt, vagyis nem boszorkányper volt, ahogyan azt ki is fejti az elbeszélő. Ebben a történetben egy olyan női karakter és női sors érdekelt, amely megvádolható boszorkánysággal (vagyis valamiféle igéző erővel), ugyanakkor ő maga elszenvedője volt/lehetett egy brutális erőszaktételnek. Ez a különös ellentmondás egymásra montírozódott a peranyagban is, amely eredeti forrásokon nyugszik.
Az irodalmi démonoknak, legendáknak is van még befolyása napjainkban (amikor az irodalom szerepe már csökkent)?
Ez attól függ, hogy a politikai marketing mit használ föl. Például szerves része volt mindig is a magyar öntudatnak a szabadságért való harc toposza, amely nemcsak Petőfihez kötődik, de (gondoljunk csak a Szózat szövegére) a korabeli nemesi identitás szerves része volt. Ma mintha a politikai érdekek ezt is megkérdőjelezték volna 1956-os ellenállás kapcsán. Szóval a múlt olyan játszótér, amelyen különféle egymásnak feszülő érdekek találkoznak, és néha furcsa dolgokat eredményeznek a kollektív emlékezetre nézve. Ma talán annyit érzékelünk, hogy mennyire gyorsak is tudnak lenni ezek a változások, ha a politika úgy akarja, bár a tartósságukkal kapcsolatban már vannak kétségeim. Szóval remélem, hogy például a szabadságethosz nehezen megváltoztatható magyar identitáselem marad.
+ 1 KÉRDÉS
Mit szólnak irodalomtudományos körökben ahhoz, hogy alkalmanként populárisabb vizekre evez?
A korábbi két népszerűsítő könyvem fogadtatása inkább támogató volt, némi jogos kritika mellett, mint elutasító, hiszen mindenki szükségét érzi, hogy közvetítsük is a múltból nehezen kibányászott tudást. A tanárságommal is összefügghet, hogy szeretném megosztani minél többekkel, amit megtudtam a múltról, és ami hatással lehet a jelenünkre. Elvégre is ez a dolgom.
