Orbán Viktor elárulta, hogy még 15 évre készül, de pont ez az, amit a többség már nem akar

A világon mindenhol minden választás sorsdöntő. Némelyik tényleg az, bár ez általában utólag, esetleg csak történelmi távlatból derül ki. A versengő politikusokat hallgatva azonban mindenhol, mindenkinek az a benyomása, hogy „most vagy soha”, az adott ország válaszúthoz érkezett, és ha rossz felé indul, akkor mindennek vége. Országok már nyilván választottak rosszul – és akkor sem lett „mindennek” vége, bár a tévedés valóban vezethetett háborúhoz vagy válsághoz, romló jóléthez és életkilátásokhoz.

A „tét” azonban sosem abszolút, a nap a választások másnapján is kisüt. Persze nem mindegy, hogy mire, kire virrad.

A híveik mozgósítására törekvő politikusok mindenkor a nézetkülönbségek élezésében érdekeltek, és az is általános tapasztalat, hogy minden választás „sokkal durvább”, mint az előző volt. Egy Kerwin Swint nevű alabamai professzor a 2008-as amerikai elnökválasztás elé időzítve Sárdobálók (Mudslingers) címmel könyvet írt minden idők 25 legmocskosabb kampányáról. Remek, egyben ijesztően mai sztorik vannak benne az 1800-as Jefferson–Adams-párharctól George W. Bush és John Kerry 2004-es vetélkedéséig. Például arról, hogyan terjesztette el az idősebb Bush kampánya a 2000-es republikánus előválasztás során, hogy pártbeli ellenfelének, John McCainnek fekete zabigyereke van – miközben az feleségével egy fogyatékos bangladesi kislányt fogadott örökbe. Swint könyve megjelenésének évében az Egyesült Államok első ízben választott színes bőrű elnököt. A világ elégedetten dőlt hátra, nem sejtve, mennyire mocskos amerikai kampányok jönnek 2016-ban, 2020-ban vagy 2024-ben.

A történelmi tapasztalat és tanulmányok egész sora bizonyítja, hogy a demokráciák sokkal ritkábban háborúznak, jobban kiegyenlítik a társadalmi-gazdasági különbségeket, erősítik a „társadalmi tőkét”, a baráti, kollegiális és társadalmi kapcsolatokat, általában boldogabb, hosszabb és egészségesebb életet biztosítanak polgáraiknak. A tartósan demokratikus berendezkedésű országokban alacsonyabb a bűnözés és a korrupció szintje, ellenben jellemzően magasabb a kormányzás minősége. A demokráciák a választói akarat közvetlenebb érvényesülésének köszönhetően általában nemzeti össztermékük nagyobb hányadát fordítják a lakosságnak fontos dolgokra, például oktatásra és egészségügyre, vonzóbbak a működő tőke számára, kedvezőbb terepei az innovációnak, mérséklik a gazdasági kilengéseket, illetve minőségibb szolgáltatásokat nyújtanak polgáraiknak.

Mellékelt táblázatunkban összeszedtük a világ 18, Orbán Viktornál is régebben hatalomban lévő választott vezetőjét (kihagyva a monarchiákat és az olyan egypártrendszereket, mint például Észak-Korea vagy Kuba). Vajon hány olyan politikust találunk a listán, aki felvirágoztatta országát? Sir Winston Churchill sokszor idézett mondása szerint a demokrácia a létező legrosszabb kormányzati forma – az összes többi kivételével. A tekintélyelvű kormányzás adott esetben gyorsabb és határozottabb reakciókat tesz lehetővé, mint a sok egyeztetést és kompromisszumot feltételező demokrácia. Az is nyilvánvaló, hogy az emberek többsége veszélyes helyzetekben, háború, járvány, válság idején hajlandó átmenetileg lemondani a demokrácia biztosította előnyökről, cserébe a nagyobb biztonságért. Ugyanakkor demokratikus intézményrendszer, szabad sajtó, fair választások és a zökkenőmentes hatalomváltást garantáló alkotmányos rendszer híján sokkal nehezebb feltárni és kiküszöbölni a mindenhol elkerülhetetlenül bekövetkező hibákat. Az ilyen társadalmaknak sokkal nagyobb árat kell fizetniük a rossz döntések korrekciójáért – ha egyáltalán sikerül belátni a tévedéseket.

Az Egyesült Államok első elnöke, George Washington két négyéves mandátum után maga akart visszavonulni virginiai ültetvényére. Utódai sokáig csak az iránta való tiszteletből alkalmazták ezt az önkorlátozást, mígnem Franklin D. Roosevelt a második világháborúra hivatkozva harmadszor, majd negyedszer is indult. A tapasztalat a háborús győzelem ellenére sem volt egyértelműen pozitív, ezért a kongresszus az 1951-ben érvénybe lépett 22. alkotmánykiegészítésben maximum két ciklusban rögzítette az elnöki hatalmat. Ez világszerte sok országnak szolgált mintául, de olyan is van, ahol az elnök csak egyszer töltheti be a tisztséget – Kolumbiában például négy, Máltán öt, Mexikóban hat, Örményországban hét évig.

Arra is vannak példák, hogy egy-egy politikai párt – és a mögötte álló gazdasági érdekcsoport – akár nemzedékeken átívelően is kormányon maradhat. Japánban a Liberális Demokrata Párt két megszakítással (1993–96, 2009–12) 1955 óta van hatalmon. Mexikóban az Intézményes Forradalmi Párt 1929–2000, majd 2012–18 között kormányzott. Szingapúrban a Népi Akciópárt 1959 óta folyamatosan többségben van, egyes periódusokban az összes képviselői helyet birtokolta. Paraguayban a Colorado Párt 1947-től dominálja a politikai életet, közben évtizedekig az egyetlen legális erőnek számított. Ezek a pártok kivétel nélkül jobboldali nacionalista, esetleg idővel jobbközép irányultságúvá szelídült formációk, amelyeknek voltak gazdasági értelemben kifejezetten sikeres periódusaik – különben nyilván gazdasági túlsúlyukkal és az időnként bevetett antidemokratikus eszközökkel sem tudtak volna (vagy tudnának) ilyen hosszan megmaradni a hatalomban.

Bár ezek az országok valamivel talán vonzóbbak lehetnek az egypártrendszerű diktatúráknál, az Ázsiában is specifikusnak számító Szingapúr kivételével nem tudják hozni a teljes demokráciák eredményeit és ellensúlyozni azok kétségbevonhatatlan előnyeit. Még Japán sem képes kilábalni évtizedek óta tartó gazdasági válságából, a megélhetési költségek az egekben vannak, a külkereskedelem deficites, a gazdasági növekedés csekély. Az ismét hatalmon lévő Liberális Demokrata Pártnak az éppen általa is hosszú ideje védelmezett, mélyen gyökerező társadalmi kultúrát is megváltoztató strukturális reformokat kellene végrehajtania. Neki ez nyilván nehezebben megy, mint egy potenciális, eleve változásokat hirdető váltópártnak – csakhogy ez nem kerül hatalomra, mert az emberek ösztönösen idegenkednek a megrázkódtatásoktól.

Egészen addig, amíg az új hatalom kockázata kisebb, mint a régié. A Pénzcentrum novemberi felmérése szerint a több mint 14 ezer (!) megkérdezett 71 százaléka szerint romlik Magyarország gazdasági helyzete. Más közvélemény-kutatásokból tudni, hogy az országot ellepő plakátrengeteg és egyéb kormányzati reklám ellenére a választókat elsősorban ez érdekli és nem a potenciális nagy európai háború meg az Európai Unióval való szüntelen hadakozás. Előállni látszik az a helyzet, amikor a társadalom többsége kevésbé tart az újtól, mint amennyire elege van a mostani rezsimből.

Legelső, 1998–2002 közötti kormányzását is beszámítva Orbán Viktor minden idők leghosszabban hivatalban lévő magyar miniszterelnöke. 2023-ban Kötcsén azt mondta, hogy 2034-ig tervez.

Azt sem titkolja, hogy kedvére van a kormányzati szerep, és úgy véli, hogy ért is hozzá. Az előző választások előtt például azzal érvelt, hogy az országnak olyan kormány kell, „amelyik nem most merészkedik ki először a nyílt vízre”. Ez most „nem az amatőrök órája”, „nem a dilettánsok ideje”. „Mi nem vagyunk kezdők” – érvelt, programját egy szóban foglalva össze: „Folytatjuk.”

Pont ez az, amit a többség most már nem akar.

A Tisza Párt programjában az első intézkedések egyikeként szerepel, hogy egy személy legfeljebb két cikluson keresztül, azaz nyolc évig tölthesse be a miniszterelnöki pozíciót, és ezt alkotmányos szabályozással rögzítenék. Magyar Péter 2024 decemberében és azóta is többször beszélt a korlátozásról, nincs okunk feltételezni, hogy ne gondolná komolyan.

Csakhogy. Egyszer volt alkalmunk megkérdezni egy korábbi magyar kormányfőt, nem hiányzik-e neki a pozíció. Kesernyés mosollyal ismerte el, hogy aki belekóstolt a hatalom ízébe, az nem tudja azt elfelejteni. Úgyhogy ha nyer a Tisza Párt, akkor az egyik első dolog, amit a közvéleménynek számon kellene rajta kérnie, az Magyar Péter kétciklusos ígérete.