Timothée Chalamet a Népszavának: Olyan, mintha egy szimulációban élnék

Volt olyan pillanat, amikor azt mondta, Marty Mauser, ezt ne tedd? Rosszul fogsz járni!

A forgatáson vagy kivetítve magamra?

Mindkettő, ha szabad.

A forgatás alatt nem. Ahogy Bob Dylan mondta, sose nézz vissza. Ami megtörtént, megtörtént. Büszke vagyok erre a szerepemre. Ami pedig a karakterhez való hasonlóságomat illeti – ezt nem ironikusan mondom, komolyan gondolom – ez a fickó valóban majdnem én vagyok még a karrierem előtt. Ő bizonyos értelemben nem a legcsodálatosabb karakter, mert túl motivált, hogy elérje a céljait. De úgy éreztem, hogy ez az, ami leginkább kapcsolódik hozzám benne: ez a fajta heves elszántság és hajtóerő, hogy eljussak oda, ahová a karrieremben el akartam jutni, és hogy nem fogadom el a nemet válaszként. Különösen akkor éreztem így magam a filmiparban, ahol annyi elutasítás éri az embert, amikor beléptem a szakmába. Hollywoodban az egyetlen ember, aki hisz benned, az te magad vagy. Szóval valószínűleg ez köt össze leginkább Marty-val. A legbüszkébb arra voltam, hogy Josh Safdie látott bennem valamit, amit más rendezők korábban nem fedeztek fel, és lehetővé tette, hogy olyan változatomat mutassam meg, ami nagyon különbözik a Kisasszonyoktól, a Ne hívj a neveden-től vagy mondjuk a Wonka-tól. Marty nem mesefigura, hanem inkább egy állatias srác.

Josh Safdie azt mondta, hogy Marty egy álmot üldöz, és hagyja, hogy mindeközben elhaladjon mellette az élet. Érezte magát hasonló forgószélben?

Huszonkettő és huszonhat éves korom között pontosan így éreztem. Vagyis, amikor a karrierem igazán beindult, úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt, bár nagyon büszke vagyok a Szólíts a neveden-re, a Csodálatos fiúra és azokra a filmekre, amelyekben akkoriban szerepeltem. De igazán – minden alázattal együtt – méltóságteljesnek és öntudatosnak a Marty Supreme és Sehol se otthon kapcsán érzem magam. Szerencse, hogy ilyen szerepet kaptam a jelenlegi életem zűrzavarában. Erre a két alakításra vagyok a legbüszkébb, mert a korai filmekben senki sem vár semmit tőlem.  Az az érzésem, hogy az igazi megmérettetést a Sehol se otthonnal kezdtem, majd a Marty Supreme-mel folytattam, kizárva minden zavaró tényezőt, rájőve, hogy az életem ajándéka az, hogy a legmagasabb szinten dolgozhatok színészként. Amikor pedig látom, hogy az emberek meggondolatlanul élnek, akkor azt mondom magamnak, hogy ezt az utat sem akarom választani. Az eredeti ajándékot akarom, ami az, hogy színészként dolgozzak és a legjobb formámat hozzam. Nem többet.

Melyik jelenetet érezte a legszemélyesebbnek Marty alakításában?

Furcsa ezt mondani, de az összes pingpongos jelenetet. Ronnie Bronstein, a forgatókönyvírónk tegnap este egy interjúban azt mondta, hogy a pingpong remek vizuális metafora, mert megalázó sport. Azt mondta, hogy az „asztalitenisz” buta szó, és hogy ez a sport ettől valahogy butának is tűnik.  Martynak viszont ez a világ legnagyobb álma. Számomra ez egyfajta átalakulás volt a színészkedésben. Ez az életmód és az azzal járó követelmények túl bizarrak ahhoz, hogy bármi mást tegyek, mint hogy a legjobb akarjak lenni. És Marty Mauser pontosan ilyen szerep. És egyre inkább szeretném, hogy más színészek is elmondhassák, ők is a nagyságot keresik, ahogy Marty Mauser.

Egy-egy szerep, jelen esetben Marty Mauseré, mennyire marad meg? Vagy csak úgy „leakasztja a kabátot” a forgatás végén?

Velem maradnak a karakterek egy ideig. Még a tavalyi SAG Awards-díjátadó beszédem is Marty-hatású volt, mert két hónappal korábban fejeztem be a filmet, és még nem tudtam kilépni a karakter bőréből. Ez csak egy hajtóerő a csúcs felé. Ez a hozzáállás, mint Marty Mauseré a showbizniszben felemel mindenkit, mert arra ösztönöz, hogy a legjobbat adjuk, bármennyire pedánsnak vagy klisének is hangzik ez. Hollywood nem kőbe vésett intézmény, a siker nem örökös. Az efféle filmeknek, mint a Marty Supreme vitalitás kell. Ez a forgatókönyv nem követi az első felvonás, második felvonás, harmadik felvonás kötelező álomgyári szerkezetét. Ez egy kibaszott zseniális cucc, ami véletlenszerűen esik le a magasból. Ezek azok a filmek, amelyek életet visznek a show-bizniszbe! Én pedig részese akarok lenni ezeknek a csodáknak.

Azért panaszkodnia nem kell.

A fiatalkori sikereim inspiráltak annak idején. Ma viszont rossz hangulat uralkodik a kultúrában, és – jogos vagy jogtalan, de az ön ironikus kérdéséből is kiérezhető – ellenszenv övezi az elitista intézménynek számító Hollywoodot. Mindenki kissé ideges, bűntudatos és állandóan ki van borulva. Ezt egyszerűen ki kell zárni. Amikor a tizenhat éves önmagamra gondolok, hogy milyen lettem volna Marty Mauser szerepében... Most, 30 évesen Golden Globe-szavazó újságírókkal beszélgetek, már korábban is volt szerencsém jelölést kapni, ami álom, amit nehéz elhinni. Olyan, mintha egy szimulációban élnék, egy pozitív Truman Show-ban. Amikor dolgozom, kikapcsolom a telefonomat, mert elvonja a figyelmemet, és muszáj kizárni a külvilágot. Kettő vagy három van hónapom volt, hogy Marty Mauserré váljak. Amikor Bob Dylant játszottam, akkor szűk két hónapom volt, hogy Bob Dylanként létezzek. De mikor lesz még alkalmam ilyen lenni? Két napja fejeztem be a Dűne harmadik forgatását Abu Dhabiban. Soha többé nem lehetek Atreidesre… És mindig ráléphet az ember egy aknára és a karriernek vége.

Még csak harmincéves!

Ezek a dolgok hatalmas erőfeszítést igényelnek, és remélem, hogy elég szerencsés leszek, mind a lehetőségek, mind az energia tekintetében, hogy továbbra is remek filmeket készíthessek. Őszintén szólva nem tudom, mit hoz a jövő. Ami leginkább érdekel, az a színészként nagyon ritkán adódó szerzői érzés. Szerintem az az egészséges, mert így kevésbé érzed magad egy nagyobb terv bábjának. És az fog leginkább érdekelni a karrierem következő öt-tíz évében, hogy hogyan találjam meg ezt anélkül, hogy magamnak ártanék. Tudva, hogy Christopher Nolan, Denis Villeneuve és a Safdie testvérek igazi mesterek, akik látókörében szerencsére benne vagyok. Ez a színészkedés legnagyobb kihívása. Bizonyos szintű önbizalomra és megerősítésre van szükség, illetve valami olyasmire: tudod, hogy a vágó tudja, mi az igazi film. Tudod, hogy az író az igazi dolgot írta. A rendező pedig azt a verziót vágja, ami a te fejedben van.

Akkor jöhet a rendezés?

A gondolat kecsegtető, de ijesztő is. Sok nagyszerű rendezővel dolgoztam együtt. Ez egy kegyetlen, hálátlan munka, több évig tartó folyamat. Soha nem vállalnék el valamit, ha úgy érzem, hogy nem tudnám igazán jól csinálni. És a jelenlegi helyzetemben attól tartanék, hogy megengednének nekem valamit, amit nem tudok igazán jól csinálni – ez pedig életveszélyes kockázat. És akkor a végtermék sem lenne elég jó ahhoz, szégyelleném bemutatni. Ha pedig egy film szar, akkor azt sajtózni sem kell.  

Infó: Marty Supreme. Bemutató: 2026. február 5. Vertigo Média