Egyértelmű, hogy hazudik, aki ilyen sokat beszél, az hazudik, tudom jól. Nem is igazán értem, hogy miért történik ez velem… Jó tíz nappal a határidő előtt elvittem a kocsim a szervizbe, mindig korrekt viszonyom volt a garázzsal, időben és pontosan fizetek, tiszteletteljesen beszélek velük, mikor belépek, mindig kezet fogok mindenkivel, egyszóval ügyelek a finomhangolásra. Két napra hagytam ott, és már több mint négy hete nem láttam a Fordot, rajta a létrám, benne a szerszámok, nem tudok dolgozni. Elvesztettem egy ügynökséget, akik munkákat akartak volna adni nekem, de nem várhattak egy balfékre, ezt elismerem. Négy hete várok. Volt, hogy apátiába csúsztam, egyszer üvöltöttem itthon a falnak, volt egy idegösszeomlásom, van, hogy szarok-rá-kapszulákat veszek be, de a probléma valós. Nem értem.
Titokban azonban úgy érzem, hogy azért történik ez velem, mert magyar vagyok Kelet-Európából, az angolom a hibás, másodvonalbeli vagyok, akárhogyan is nézzük, akárhogy is bűbájoskodik mindenki, akárhogy briteskedünk, nem vagyunk egy szinten. Egyre biztosabb vagyok benne, s én megértem ezt. Tettünk érte, reputációnk romokban, bármely oldalt is nézzük, bolondok közé születtem, és én erről nem tehetek, bolondok vettek körül, amikor még otthon éltem, s ez az én védjegyem, homlokomra karcolva láthatatlan filccel. Pár hónapja elmentem az első magyar rendezvényre kilenc év után, ahol stand-up est volt, és elszégyelltem magam. Az előadás otromba volt és közönséges, és senki nem fütyült, vagy kérte ki magának a színvonalat, senki nem okozott közbotrányt. Elfogadták a honfitársaim, hogy nekünk ez jut itt, külföldön, mint kutyáknak az asztalról lepottyanó cupákos csont, és én néztem ezt a másfél száz magyart. Sokan fáradt arccal néztek előre, megevett minket az idő. Ugyanezt éreztem úgy 25 éve Párizsban, ahol véletlenül elmentem egy magyar misére. Kidagadt erekkel énekelte a közösség a Székely himnuszt, és én nem értettem, mit keresek ott.
Ahogy leteszem a telefonom, visszapillantok a képernyőre, éppen Krasznahorkai tartja székfoglaló beszédét Svédországban.
Furcsa, hogy pont most néztem meg vele pár beszélgetést, és éppen ezt hagytam utoljára. Az, hogy bolondok közé születtem, az ő szavai, és én tökéletesen értem ezt az embert. Gondolkodom a szerelőolajos, büdös műhelyen, miközben az akadémiai teremben finom hölgyek és urak között a magyar géniuszt nézem. Ellentétpár. Ám hogyan is nézhetne minket bármire a világ, hogy nem köpnek ki, mikor rólunk hallanak, amikor egy Nobel-díjat kapunk, és ezt csak pár matrica ünnepli Budapesten, meg egy kamion, amiről a műveit olvassák fel. A székfoglalót úgy 50 000 ember nézte meg eddig, ennyien voltak kíváncsiak a varázslatos magyarsággal előadott, valóban érdekes tündérmese előadására. Ötvenezer a tíz millióból, és ne felejtsük el, külföldiek is nézhették a briliáns beszédet, tovább csökkentve honfitársaink arányát.
Egy barátnőmet, aki csúcsvezető a londoni sztratoszférában, egy női üzletembereknek tartott kerekasztal-beszélgetésen arról kérdezte a riporter, mi zavarja a legjobban a karrierben. És nem azt mondta, hogy a női mivolta egy férfi területen, hanem a kelet-európai akcentusát emelte ki.
Mit gondolhat rólunk a világ, ha mi ezt gondoljuk magunkról? Mire tarthat minket a világ, ha ez van a homlokunkra írva?
A magyarok pedofilokról olvasnak, oroszpártiságról, lappangó gyűlöletről, uniós perpatvarról, egymás vádolásáról, labancról és kurucról, harcokról, bevándorlókról, popsztárokról, kábszis razziákról, és én elfáradtam ebben. Ahogy hallgatom ezt az embert, bár tudom, nagyon nehéz személyiség, olyan őszinte szeretetet érzek iránta, hogy íme, itt egy honfitársam, s talán majd eme székfoglaló miatt kapok egy ingyen croissant egy francia kisvárosban, a Rue de Charonne pici kis kávézójában, mert hallott rólunk a tulajdonos. Mint Faludy, akit ki akart kergetni egy ember a házából Amerikában, mert magyar. Mert a tulajdonos olvasta a Pokolbeli víg napjaim című könyvet, és tudta, milyenek a magyarok. Milyen árulkodók és gyengék, s mikor megtudta, a könyv írója áll előtte, keblére ölelte és megkövette.
Ki vagyok én?
Áldozathibáztatás. Önáldozat-hibáztatás. Nem vagyok hajlandó szégyellni magam olyanokért, amihez semmi közöm nincs. Magyar vagyok, egy gyémánt tisztaságú nyelv pallérozott őrzője és finom tudás birtokosa. Bartók és Kodály rokona, Faludy komája, Radnóti fia, Karikó Katalin unokatesója, Beton Hofi spanja, DJ Naga lekötelezettje, Palotai rajongója, Eszterházy kuzinja, Széchenyi unokaöccse. Nem érdekel a piszkos garázs, nem érdekel, hogy átvernek, nem vagyok hajlandó lesunyni a fejem. Pontosan tudom, ki vagyok, engem nem lehet lenyomni.
Jó pár éve egy házhoz tartottam mint csatornapucoló. Munkám roppant egyszerű, de nehéz volt.
A rikító munkaruhában megérkeztem egy adott címre, köszöntem, felállítottam a létrám, kipucoltam a csatornákat a bennük lévő mohától és fűtől. Kitakarítottam az eldugult lefolyót, esetenként tetőt mostam vízsugárral, avagy drótkefével. Mikor végeztem, iktattam, fizettek, elköszöntem és mentem a következő címre. A munka monoton volt, de pont amiatt, hogy minden nap más faluban, városban töltöttem időm, mégis hagyott egy kis szabadságillúziót. Gyakorlatilag ingyen meglátogattam Skócia egy hatalmas szeletét egy bő 150 kilométeres körben, ahol gyakorlatilag a populáció 90 százaléka él.
Ezen a napon, egy mesés kerttel körbeölelt pici házikóhoz jutottam. Almáktól roskadozó fák, ágyások és egy garázs volt a ház mellett. Beköszöntem, létra, pucolás, a kosz ürítése a komposztkukába, komposztdombra, és elköszönés. Az idős hölgy barátságosan kérdezte, nincs-e kedvem meginni vele egy kávét, és megízlelni a házi répatortáját. Nagyon megvidámodtam, a potyakalória mindig jól jött, és szerettem a váratlan kis szüneteket. A hölgy a kis üvegházban ültetett le, ami a konyhához épült. Ahogy szervírozta a reggelit, én a férjét figyeltem. Láthatóan nem volt elragadtatva attól, hogy ott ülök, kurtán köszöntött, de nem nézett rám. Megértettem én, egy kétméteres, elmondhatatlanul szurtos, akcentussal beszélő tagbaszakadt ember üldögélt a szófán. Ette a sütijét, betolult az intim szférájába, koszos kezével illette a helyi „Herendit”. Nem orroltam meg rá, láthatóan befelé forduló típus volt. Kopaszodó fej, kis szakáll, úgy ötven kiló lehetett. Öltönynadrág, ing, rajta egy lila mellény.
A szemüvege kerek, mögüle villantotta rám néha a szemét, minden mozdulata azt sugározta, hogy szeretné, ha már indulnék.
Ennek ellentéte volt a telt és vidám felesége a pirospozsgás arcával. Traktált a finomságokkal, noszogatott és kérdezett. Mesélem kellett a családról, magamról, gyerekekről. Én megdicsértem a kellemes kertet és a ház finom berendezését.
– Honnan is van kedves?
– Magyarországról, csókolom...!
A házban megállt a levegő, éreztem, hogy a férje menet közben állt meg, egyik lába a levegőben, nem értettem, de nem lehetett nem észrevenni a pillanatnyi csendet. A férfi óvatosan fordult felém, először konkrétan rám nézett, nem negligált többet, megfordult.
– Maga magyar?
– Igen... Valami baj van?
Az úr felemelte a kezét, mintha legyet hessentene el, felemelte az ujját, intett, ne mozduljak, kifordult a lakásból. Akkor vettem észre, hogy bolyhos papucs van a lábán, amivel elviharzott a garázs felé, a nyitott ajtót be sem húzta. Pár pillanat múlva már csoszogott is vissza, kezében füzet, püspöklila, mellére szorította, és megköszörülte a torkát.
– Nézze, kedves uram! Én és a kis cégem partitúrákat adunk ki zongorához. Vannak partitúrák gyerekeknek, haladóknak, profiknak, ez a profilunk. Na most, az a véleményem, hogy a zene, a komolyzene az emberiség koronája. A zongora pedig ennek az ékköve. Tudja uram, nagy tisztelője vagyok a zenének, ez az életem, és én a szerelmese vagyok. Sok remek zeneszerzőt ismerek, és ezen belül, biztos megbocsátja nekem a személyeskedést, ha lehetek ilyen bizalmas, de…, khm…, ezen belül, azt gondolom, Liszt Ferenc volt a valaha volt legnagyobb zeneszerző. Nekem Liszt, maga a megtestesült kellem, zsenije olyan szférákba emelte, amit nem érthetünk, mi halandók.
Ekkor megfordította a lila füzetet, mutatta, hogy egy Liszt-partitúra van nála, megsimogatta, mint egy gyermek buksiját.
– Nézze, Liszt, aki Bécsben élt, végig magyarnak vallotta magát, és büszkén hirdette ezt. Isten hozta az otthonomban!
Leült hozzánk, elkezdtünk trécselni, és a kis zárkózott emberke anekdotázott, kacagott, kérdezett, kaptam negyven kiló almát a kertből, én pedig festettem nekik egy képet egy falapra a véletlenül nálam lévő filcekkel, és a végén ölelést kaptam. Mikor mentem el tőlük, ott álltak a kapuban egy képemmel, a partitúrával – olyan volt, akár egy fénykép.
Rita pár hete egy magyar zongoraművész barátunkkal elment egy Liszt zongorahangversenyre. A hölgy olyan energikusan játszott, hogy a végén Gábor barátunk odament hozzá és megkérdezte, hogyan tud így játszani. Szakértőként mondta, hogy nagyon kevés külföldi érti Lisztet, és nem úgy játsszák, ahogy a Mester elképzelte. A hölgy pironkodva ismerte el, hogy ekkora dicséretet régen kapott, esküdözött, hogy nem magyar, de élt úgy négy évet Pesten, s talán valamit megértett a magyar lélekből.
A terem tele volt emberekkel. Furcsa koncert volt, nem ültek, hanem álltak, sétáltak, iszogattak a zenehallgatás közben. Teljesen atipikus koncert volt.
Van egy láthatatlan útlevelünk. Liszt, Krasznahorkai, Karikó és a többiek.
És mi is útlevelek vagyunk, sok embernek az első magyar, akit valaha látnak, láttak az életben. Úgy is kell viselkednünk, ezt nem ronthatjuk el!
Óvatosan a hivatalos papírokkal!
