Közhelyek és kényszeres kritikai gondolatok jutnak csak eszembe Szente Vajk filmjéről. Az első kérdés, hogy miért gondolta bárki is azt, hogy ez a kínos bohózat mozgóképre kívánkozik. Mert bár biztosan az lehetett komoly indok, hogy a Játékszínben 2019-óta játszott Legénybúcsú biztos remek lesz, ha annak írója és rendezője – ám színészként hátra lépve – mozifilmre adaptálja azt. Ergo, ha abból indult ki Fülöp Péter producer, hogy majd a színházi nézők bemennek a moziban is, tulajdonképpen lehet üzleti indok – csak éppen itt nincs hat év, hogy kifussa magát.
Ha komolyabban szemléljük a katasztrofális alkotást, akkor levonhatjuk a triviális és sokat hallott konzekvenciát, hogy ami a bulvárszínházban működőképes, a vásznon már kevésbé az, egyszerűen, mert más a nézői elvárás és a médiumnak mások a határai. Például elvárják, hogy egy filmnek, legyen eleje, közepe és vége. A Legénybúcsú „sztori” azonban csupán cselekmények összelapátolt halmaza, melyben Simon és Alex, a két jómódú háziorvos, akik közös rendelőben viszik az ipart, rendeznek egy őrült drogos szexi bulit, mivel előbbi meg fog házasodni. Innentől kezdve nem is érdemes a történettel foglalkozni, a karakterekkel meg pláne, mert azok nincsenek, inkább az volt a fontos, hogy hiteltelen fordulat kövesse a hiteltelen szituációt. Az egésszel nem az a baj, hogy pocsék, mert hát a mozgókép szerelmesei még azt is szeretik, ami annyira csapnivaló, hogy az már szórakoztató – ezt hívjuk bűnös élvezetnek –, ám a Legénybúcsú ezt sem tudja hozni, mert egyszerűen csak irritáló nívótlanságig jut el. Kezdve a két főszereplő baráttal, akik annyira ellenszenves és visszatetsző, hogy a magam szintjén már sajnáltam a színészeket, de különösen Ember Márkot, akin folyamatosan látszik a fizikai és lelki kínszenvedés, amit a vászon kellőképpen felnagyít. Érthetetlen, hogy Szente Vajk, mint aktor nem tud színészt vezetni. Már, ha nem lenne elég a humortalan humor, az obszcén módon kezelt testábrázolás, a drog ész nélküli népszerűsítése, a felfoghatatlan fordulatok és a múltbéli utalások. Kicsit olyan ez, mint a Barátok közt volt, amikor már olyan hosszan ment, hogy már mindenkinek mindenki volt a barátja, de ezt az áldaltan állapotot Szente Vajk 105 perc alatt virítja.
Mivel a kritikus is néző (legfeljebb több művet emészt meg, mint egy átlagember), mindig keresem egy-egy adott produkció érétkeit. Itt nagyon nehéz, mert a beállítások és kameramunka olyan, mintha az alkotók soha nem láttak volna filmet. Ráadásul pont most, amikor feljövőben vannak az új magyar vígjátékok. Az efféle félrecsúszott tévedéseket Hollywoodban legalább eldugják valami streaming platformra úgy beállítva az algoritmust, hogy soha ne találja meg senki. Haladni kéne a korral!
Infó: Legénybúcsú. Bemutatja a Fórum Hungary
