Súlyos betegsége után az elbeszélő – megnyugtató életjelként – minden nap felhívta az édesanyját. Méghozzá – erre utal új kötetének a címe – lehetőleg pontosan ugyanabban az időpontban. A rutin részévé kövült program aztán ironikus módon a hétköznapok szervezőjévé is vált: „Bizonyos értelemben eleve úgy éltem, hogy este legyen mit elmondanom. Az estére várható beszámoló formálta az életemet.” A fiúgyermek e belsővé avatott kötelezettségnek egészen az édesanya haláláig lelkiismeretesen eleget tett. Az elemi hiányérzet azonban rövid idő múltán újraindítja a rendszeres beszámolást: írásban, a fikció birodalmában.
A [18:48: telefon] naplóregény: zsolozsma és mantra – az alcím pontosan jelzi, hogy a szerkezetet a rövid, szinte teljesen egyforma méretű bejegyzések hosszú sorozata határozza meg, utal továbbá az ismétlődés rituális rendszerességére, a vállalkozás szakrális emelkedettségére. A regényszerűség hangsúlyozása azonban – poétikai szempontból – igencsak nagyvonalúnak tűnik, hiszen itt nincs cselekmény, hiányoznak a karakterek, mindössze elbeszélőnk van: ez pedig a műfaji kritériumok túlzott „dekonstrukciója” lenne. ÉS-beli kritikájában Károlyi a művet egyszerűen csak naplónak tekinti. Korrekciójával nehéz lenne vitába szállni.
A napi penzumok témája roppant változatos ugyan, listájuk – az etimológiai fejtegetésektől a világpolitikai eseményekhez fűzött kommentárig – mintegy kaleidoszkópszerűen jeleníti meg az elbeszélői mindennapok említésre méltó fejleményeit. Néhány motívum azonban – jórészt az eredendő szerzői szándék révén – kiemelt szerepet kap (például a személyes és a családi emlékek köre, a közvetlen hozzátartozók és persze, az elbeszélő sorsának alakulása). A naplójegyzetekben jelentéktelen – pontosabban: ilyennek tűnő – események váltakoznak lényeges, sőt olykor kifejezetten drámai súlyúakkal, miként természetesen a valóságban is. Az egyedüli szempont itt az, hogy a narrátor a témát valamilyen – bármilyen – szempontból fontosnak tekintse. A címzett (az egykori valóságos és a mostani fiktív egyaránt) épp emiatt tekinti/tekintené szükségképp érdekesnek.
A mű jelentősége részben abból fakad, hogy árnyalatokban gazdagon jeleníti meg azt, hogy az anya iránti fiúi szeretet milyen összetett érzés: a konvencionális jelentésen messze túlmenő, igencsak ambivalens tartalmakat is magában foglal,
nem zárja ki a kritika, az elutasítás aspektusát sem: az elbeszélő egész sor – méghozzá igencsak lényeges – kérdésben vall az anyjáétól homlokegyenest eltérő nézeteket, a szemléletbeli másság azonban mit sem változtat a kötődés mélységén és intenzitásán.
A hosszú gyászt fenntartó hiányérzet a napló világában szintén bonyolult vágyak, igények eredőjeként tárul elénk. Benne van többek között a feltétlenség elemi emberi szükséglete. E szerint igazán akkor lelhetünk otthonra a világban, ha akad legalább egy olyan ember, aki nem a teljesítményünkre, nem az értékeinkre, nem ilyen-olyan jó tulajdonságunkra, előnyös adottságunkra, hanem lényünk egészére mond igent. Aki magáért a létezésünkért szeret bennünket. Akinek tehát minden tettünkre van mentsége. Ez a személy pedig természetszerűleg leginkább az édesanya lehet. Persze, élni éppenséggel e folyamatos megerősítés nélkül is lehet, csak sokkal nehezebb.
A napló tulajdonképp a gyászban immanensen rejtező ellentmondásra épül: „… nem akarlak elfelejteni, nem akarlak, pedig hát a gyász eredménye éppen az, hogy visszamehetünk oda, ahol a gyászolásra még nem volt szükség, visszamehetünk a legelejére – de aztán, gondolom, mégiscsak bekövetkezik a felejtés”. Az elbeszélő azért írja „beszélgetéseit”, hogy általuk tiltakozzon az elmúlás ellen, hogy a búcsúzás elnyújtásával késleltesse a végleges elválást, ám mindaz, amiről nap mint nap beszámol, azt tanúsítja: a haláleset, a pótolhatatlan veszteség ellenére az élet – még ha nem is úgy, mint korábban – megy tovább.
Az édesanyát elsirató bejegyzések azonban más szempontból is a memento mori klasszikus motívuma köré szerveződnek. Maga az elbeszélő szintén lépten-nyomon utal az idősödéssel járó biológiai hanyatlásának, a veszendőség jeleire, a még és a már feszültségeire. Mindezeket azonban sztoikus nyugalommal, sőt bohém nemtörődömséggel fogadja: „nem kellene innom, de miért vigyáznék, a hosszú öregkor előnyei – tudjuk – kétesek”.
Szilasi László „gyászkönyve” az alaptéma és jó néhány feljegyzés komorsága ellenére sem valamiféle lehangoló, nyomasztó olvasmány. A rövid epizódok gyors váltakozása rendkívül dinamikussá teszi a szöveget, az elbeszélő mentalitásában pedig mindvégig ott bujkál az ön/irónia. S miként például a kulináris örömök iránti mélyen emberi vonzódás is mutatja: az eredendően sötét élmények, vigasztalan gondolatok, a drámai válságperiódusok sem szüntethetik meg a műben testet öltött életszemlélet állhatatos derűjét.
Infó: Szilasi László: [18:48: telefon] Magvető, 2025
