Hegyi Iván: A nagy Generációm

„A My Generation a rock újjászületésének kezdete” – írta a Melody Maker. „A Who megváltoztatja a beat értékrendjét” – jövendölte a New Musical Express. Történt ez hatvan esztendeje, miután 1965 decemberében megjelent a Who generációs, sőt immár többgenerációs nagylemeze, amely (benne – a címadó dalon kívül – a The Good’s Gone-nal, a La-la-la-Lies-zal, a The Kids Are Alrighttal, az A Legal Matterrel, meg egy-két remekbe szabott James Brown- és Bo Diddley-feldolgozással) az ötödik helyre került a brit albumlistán.

Másfél évtizeddel később a Világ Ifjúsága című havilapban az jelent meg: „A rock világában is vannak, akiknek művészetét nem kezdi ki semmilyen divatfordulat, akiken nem fog az idő, sőt éppenhogy erősíti pozíciójukat és letisztulttá, egységessé teszi zenéjüket. Ilyen a legendás angol rockegyüttes, a Who.” Pedig akkor már nem élt Keith Moon, a dobos, aki 1978 szeptemberében ugyanabban a londoni lakásban halt meg, amelyben négy évvel korábban elhunyt a Mamas & Papas lelke, Cass Elliot. (Hátborzongató az az összefüggés is, hogy mindketten 32 esztendős korukban költöztek az örök rockmezőkre.)

A Who tagjai közül azóta már elbúcsúztunk a 2022-ben eltávozott basszusgitáros John Entwistle-től is, a klasszikus formációból csak Roger Daltrey énekes és Pete Townshend gitáros-szerző, a zenekar kulcsembere van köztünk.

Townshend írta a kislemezen is kibocsátott – a brit slágerlistán második helyen jegyzett – My Generation szövegében: „Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem.” Az idén májusban, a nyolcvanadik születésnapja előtt megkérdezték tőle: öregnek érzi-e magát? Azt válaszolta: „Nem, csak új térdem van. S ha a másikat is megműtik, talán még táncolni is fogok.” Hozzátette: „Fenntarthatnánk a jogot, hogy ismét felbukkanjunk a színpadon, de a mi korunkban már világos, hogy nem lépünk fel újra.”

Hatvan évvel ezelőtt azt mondta a pódiumról: „Az én személyes élményem a muzsikálásról roppant egyszerű. Annak a szórakoztató zenének a gyűlöletéből táplálkozik, amelyet elő­adunk. Hiszen csak úgy lehet feljebb és feljebb jutni, ha közben saját magad alatt vágod a fát, sőt akár a lábadat is. De én ezt a helyzetet élvezem, mégpedig azért, mert így táplálhatom saját bizonytalan érzéseimet. S ha bizonytalan vagyok, akkor ez a bizonytalanság a biztonságom. Sosem tudom, mi lesz velem ezután.”

Kétségei közepette 1964 júniusában véletlenül eltörte gitárja nyakát a színpad fölötti alacsony mennyezeten. A közönség kinevette, ez feldühítette, és darabokra zúzta a hangszert, majd elővett egy másik gitárt, és – mintha mi sem történt volna – folytatta a műsort. A következő koncerten Moon szétverte dobfelszerelését, a pusztító betétek a Who fellépéseinek szerves részeivé váltak.

Kicsit más volt a hangulat idehaza 1965 nyarán a Kulich Gyula Színpadon, ahol a Zeng a gitár című program keretében idősebb Rónai Egon, a közismert tévériporter édesapja a Czerwono-Czarni elnevezésű lengyel együttest konferálta fel. (Ez a banda 1967. április 13-án a Rolling Stones előzenekara volt Varsóban.) Vagy az itthoni mozitermekben, amelyekben Fényes Szabolcs és Bacsó Péter slágerei csendültek fel a Szerelmes biciklisták című film vetítésekor Mary Zsuzsi (Te szeress legalább!), valamint az Illés (Táskarádió, bim-bam-bom...) előadásában.

Townshend ugyanakkor érezte, hogy kvartettje a XX. század különlegességei közé tartozik. „Definíció szerint popzenekar vagyunk – mondta –, de meggyőződésünk, hogy ugyanolyan komolyan kell venni bennünket, mint John Coltrane-t, Miles Davist, Dmitrij Sosztakovicsot, James Joyce-t vagy az atombombát.”

Ezzel együtt extravaganciájából nem engedett, konstans szemet szúrása abban is megmutatkozott, hogy az Egyesült Királyság zászlajából, az Union Jackből varratott magának ruhát. Szülei, akik közül a mama énekelt, a papa pedig szaxofonozott a Squadronaires dzsesszegyüttesben, dermedten nézték. „Anyámnak csak a kinézetem nem tetszett, apámnak a hangom sem” – emlékezett a rosszfiú.

Igaz, nemrégiben azt is megemlítette: „A színpadon olyanná váltam, aki – merem állítani – nem vagyok. Magunk közt szólva, inkább nem szeretnék az a személy lenni.”

De akkor mi lenne velünk?