Ki forradalomnak, ki népfelkelésnek, ki államcsínynek tekinti. Részese voltam én is annak a különös decemberi tavasznak Marosvásárhelyen, és bizonyíthatóan nemcsak azt tudtuk, mit nem akarunk, hanem azt is, hogy milyen rendszert kellene felépítenünk.
Ma is úgy vélem, hogy ilyenek a forradalmak. Vagyis miközben nekünk, akik már a kommunizmusban születtünk, és az ifjúságunk is abban az egypártrendszerben telt el, semmi tapasztalatunk nem lehetett a működő demokráciákról, mégis volt mintánk, nevezetesen valamilyen nyugati típusú berendezkedés. De a hívószó persze ennyi volt: szabadság! Ezt skandálták a tömegek; románok is, magyarok is. Az is igaz, hogy ennek a sommás programnak a részleteit menet közben kellett tisztáznunk. Úgy kezdtünk politizálni, hogy nap mint nap döntenünk kellett arról, amit mi is csak akkor próbáltunk megtanulni. Többpártrendszer. Képviseleti demokrácia. A hatalmi ágak szétválasztása. Önkormányzatiság. A hályogkovács biztonságával vágtunk bele mindenbe. Ki tudja, talán mégsem ártott volna alaposabban végigtárgyalni már az első hónapokban azt a bizonyos programot. Parlamenti vagy elnöki köztársaság? Netán félelnöki rendszer? Egykamarás vagy kétkamarás parlament? Milyen kormányt, milyen önkormányzatokat akarunk? Ezzel szemben mi, magyarok például csak egyvalamiben voltunk biztosak. Hogy a kisebbségeknek jogegyenlőségre van szükségük. De egyébként minden egyéb, ismétlem, menet közben alakult. Hol jól, hol rosszul. Sokszor hasznos, máskor kártékony kompromisszumok árán. Tükrözték ezt az első, még csak két évre választott parlament által kidolgozott alkotmány ellentmondásos rendelkezései is: egyrészt egy jó választási rendszer, amely lehetővé teszi az arányos képviseletet, másrészt egy meglehetősen zavaros hatalommegosztás, amelyben sem az elnök, sem a kormány hatáskörei nem teljesen világosak.
Ettől függetlenül, úgy tűnik, még mindig jobban működik a felemás román alkotmány, mint a magyar. Ugyanis Romániában az 1991-ben elfogadott, majd 2003-ban még tovább szigorított alkotmányt ma már csak külön-külön mindkét ház kétharmadának egyetértésével, illetve véleménykülönbség esetén az egész parlament négyötödével lehetne módosítani, ami a jelenlegi arányos választási rendszer szerint teljességgel elképzelhetetlen. Ekkora többséget eddig soha senki nem szerzett, és nyilván nem is fog. Ráadásul a módosítást még népszavazásnak is jóvá kellene hagynia. Zavaros a román demokrácia, de mégis stabil volt mindvégig, kivéve talán a tavaly ősszel érvénytelenített, majd az idén tavasszal megismételt elnökválasztást, amikor tényleg egy lépésre voltunk a totális politikai krízistől.
Lehetett volna jobb rendszert kitalálni 1989 után? Talán igen. De rosszabbat is, úgy vélem. Botcsinálta politikusok voltunk mindannyian. Viszont ugyanakkor kiváló jogászaink voltak az első RMDSZ-frakciókban, sokat dolgoztak ők is az új alkotmányon. Persze nem mindent tudtunk befolyásolni. Így van benne ma is a román alaptörvényben, hogy Románia nemzetállam, amit ugyan sikerült kisebbségvédelmi rendelkezésekkel ellensúlyozni más cikkelyekben, de így sem veszélytelen ez a meghatározás. Bizony nem felejthetem, hányszor meg hányszor volt olyan érzésem, hogy egy sebtében összetajkolt előadásban kell nekünk hihetően eljátszani Hamletet, Macbethet vagy akár Lear királyt. Nem csak nekünk, a románoknak is, kivéve az előző rendszer néhány átmentett, másodvonalbeli pártfunkcionáriusát. Az alkotmányozás, a törvényhozás és még inkább a diplomácia valamiféle keserves szerepjátszásnak, halálosan komoly színjátéknak tűnt számomra sokszor. Jelmez volt az öltöny, a fehér ing, a nyakkendő, és protokolláris gesztusokat, fűrészpormondatokat tanultunk be kínnal-bajjal. Volt olyan kollégám, aki a szmokingot is beszerezte, amikor képviselő lett. Ezt az egyet, mármint a szmokingot én ugyan mindvégig megúsztam, de nekem is el kellett hinnem, hogy azok vagyunk, akik nem vagyunk valójában. Ami bizony könnyen megronthat minket, és meggyőzhet arról, hogy hatalomra születtünk. Szerencsére az akkor valóban hatalomra került értelmiségiek többsége kellő iróniával szemlélte önmagát, és nem tévesztette össze a szerepet az emberrel.
Politikust játszottak, de civilek maradtak mégis. Ha az utánunk jövőket nézem, időnként olyan érzésem van, hogy civilt játszanak, de közben már csak politikusok. Nem feltétlenül jó értelemben. Nincs öltöny, nincs nyakkendő,
csupa farmernadrágos népfi. Nótázni is tudnak, ha kell. Magyar nótázni, ha magyar politikusról van szó. Egyik-másik hamisan énekel, de előbb-utóbb belejön. Igazságtalan lennék nyilván, ha nem tenném hozzá, hogy sajnos nem regionális sajátosság ez, hiszen a világ egyik leghatalmasabb embere, az amerikai elnök is vásári komédiásnak tűnik sokszor. Az olyan színészből lett elnök, mint Ronald Reagan, hozzá képest igazán unalmas államférfi volt hajdanában.
Beismerem, egykor én sem fogalmaztam volna ilyen csípősen, de rég levetettem a politikusi jelmezt magamról. Egy-egy kivételes pillanattól eltekintve. Hosszú ideje nem járok rendszeresen Bukarestbe, pedig évtizedekig ott éltem, és csak hétvégeken jöttem haza Erdélybe. Mostanában évente legfeljebb kétszer-háromszor fordulok meg arrafelé, többnyire valamilyen írószövetségi gyűlésen. Viszont a minap meghívott egy könyvbemutatóra RMDSZ-es kollégám, Borbély László. Marosvásárhelyi ő is, sokáig képviselő, több alkalommal miniszter volt. Egy ideje államtanácsosként a fenntartható fejlődésért felel a kormánynál. Néhány éve megjelent egy beszélgetőkönyve: A politika színpadán. Találó a cím egyébként is, de személyes utalás is egyben, Borbély László mindig büszkén emlegeti műkedvelő színjátszói múltját. Most románra fordítva és némiképpen kiegészítve adták ki a könyvet. Arra kért, hogy a volt államelnökkel, Emil Constantinescuval együtt mutassuk be. Meghívott több velünk egyívású román politikust is a rendezvényre, rég nem találkoztam sokukkal, örültem az alkalomnak. Bár annak bizonyítékaként, hogy azért Romániában sem rózsaszínű a helyzet, hadd mondjam el, Marosvásárhelytől Bukarestig a háromszázharminc kilométer körülbelül hat óra gépkocsival, nagyjából annyi, mint Budapestig az ötszázharminc kilométer. A Kárpátokon át még mindig nincs autópálya, míg Erdélyben most már van végre-valahára, miután több mint húsz éve megállapodtunk erről az akkori kormánnyal.
Meglepően sokan eljöttek a könyvbemutatóra. Az Ágoston Hugó és Klein József által jegyzett könyvben a rendszerváltás előtti időszakot is felidézi Borbély László, de elsősorban az 1989 utáni évtizedekre emlékezik. Nálunk is kevesen maradtak már a rendszerváltó nemzedékből a közéletben, és ezúttal sok olyan régi politikussal futottam össze, akikkel annak idején kölcsönös kompromisszumok árán ugyan, de partnerek voltunk az egymást váltó kormányokban. Négy egykori miniszterelnök, több volt román miniszter, továbbá képviselők, szenátorok jöttek el a rendezvényre a bukaresti Akadémiai Könyvtárba.
Azzal kezdtem a beszédemet, hogy fontos jelzés ez a jelenlét, hiszen egy magyar politikus meghívására válaszolt a román politika több hajdani főszereplője akkor, amikor ismét erősödik Európa-szerte és nálunk is, sajnos az idegenellenesség, a demagóg szuverenizmus, egyszóval a szélsőjobb. Ez a korán – talán túl korán! – visszavonult generáció a bátorságát és empátiáját bizonyította azzal, hogy néhány feszült év után koalícióra lépett a magyar szövetséggel. Mint ahogy nekünk is bátorságra volt szükségünk, hogy ilyesmire vállalkozzunk, amikor még saját szervezetünkön belül is nagy volt az ellenkezés ezzel szemben, és szakadással fenyegettek sokan. Történelmi előítéleteket kellett legyőzni mindkét oldalon. Kellett hozzá politikai előrelátás, de legfőképpen civil kurázsi.
Nem ideológiai kérdés volt ez, hiszen váltakozó koalíciós partnereink közt voltak szociáldemokraták, nemzeti liberálisok, kereszténydemokraták, akik ugyan Romániában is ütötték-vágták egymást a „politika színpadán”, ha éppen nem voltak szövetségben, de egyébként a magyar–román viszony normalizálását mindannyian közös érdeknek tekintették.
Nemzeti érdeknek. Bár ezt az érvet, hogy valami „nemzeti érdek”, harmincvalahány év alatt sem hallottam annyiszor a román politikában, ahányszor manapság egy hét alatt elhangzik a magyarországi kormányoldalon. Ott ült egymás mellett most is a könyvbemutatón a hajdani bal és jobb, láthatóan beszélő viszonyban.
Emil Constantinescu egykori államelnök szólt előttem, felidézte együttműködésünket, és már-már elérzékenyülve emelte ki 1997-es marosvásárhelyi találkozóját Göncz Árpáddal. Soroltam én is természetesen az emlékeimet a jelenlevő politikusokról. Emil Constantinescu szótartása és makacssága nélkül nem jött volna össze 1996-ban az RMDSZ kormányzati részvétele. Eljött a könyvbemutatóra Victor Ciorbea, aki kereszténydemokrata miniszterelnök volt ugyanabban az időben, és 1997. március 15-i üzenete az ünneplő magyarokhoz alapvetően változtatta meg az addigi hivatalos román emlékezetpolitikát és általában a román–magyar viszonyt. Vagy a hajdani szociáldemokrata kormányfőtitkár, Viorel Hrebenciuc kétségtelenül sokat tett azért, hogy a Trianon után lebontott aradi Szabadság-szobrot ismét felállíthassuk 2004-ben. Miniszterelnöke, Adrian Năstase ezúttal betegség miatt igazoltan hiányzott, de őt is említenem kellett természetesen; többek között a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola helyzetét is vele oldottuk meg, de az észak-erdélyi autópályáról is meg tudtunk állapodni, miközben az Európai Unió romániai képviselete ezt egyáltalán nem támogatta. Ott volt Călin Popescu-Tăriceanu egykori liberális miniszterelnök is, az ő nevéhez fűződnek a 2005 és 2008 között évente megtartott román–magyar kormányülések, amelyek aztán a kormányváltással abbamaradtak. Sokat vitáztam mindegyikükkel, sok mindenben nem értettünk egyet, de abban mindenképpen igen, hogy együtt kell dolgoznunk.
Nem tagadom, erős nosztalgiával és még erősebb sajnálkozással néztem végig a közönségen, hogy Romániában sem úgy sikerült a váltás, ahogy kellett volna. Idő előtt tűntek el „a politika színpadáról” ezek az értelmiségiek, akiknek még volt víziójuk a demokráciáról, és képesek voltak alárendelni akár személyes rokon- vagy ellenszenveiket is ennek a víziónak. Felötlött bennem, hogy ismét kétosztatú a politika valószínűleg számukra is, csak nem úgy, ahogy egykor. Nem románok és magyarok állnak szemben egymással, bár sok problémánk még megoldatlan, és nem is a jobboldaliság vagy baloldaliság különböztet meg minket az utánunk jövőktől, hanem a bizalom. Bíztunk abban, hogy lehet élhető demokráciát építeni ezeken a tájakon. Csakhogy minden jel szerint ezt a bizalmat nem tudtuk továbbadni, és most keserűen érzem nap mint nap, hogy megjelent egy másik törésvonal: régiek és újak. Vagyis politikusnak öltözött civilek és civilnek öltözött politikusok.
Bölcselkedjünk egy kicsit: embernek lenni mindenképpen szerepjátszás. De nem mindegy, milyen szerepet vállalunk. Tanulékonynak tudom magamat, mégis nehezen tanultam meg annak idején a politikai protokoll ilyen-olyan furcsaságait. Itt van például a tolmácsok szerepe, amiről a magyar kormányküldöttség moszkvai látogatása kapcsán annyi szó esik. Rá kellett jönnöm kezdő politikusként, hogy a tolmács nincs. Illetve van ugyan, de nem kell tudni róla. Egymáshoz beszélünk, egymást nézzük partnerünkkel akkor is, amikor nyilvánvalóan a tolmácsnak mondjuk, amit mondunk. Olyan ez, mintha már réges-rég kitalálták volna a politikában a mesterséges intelligenciát. Betartottam én is ezeket a képtelen szabályokat, de közben nevettem rajtuk, sőt nevettem magamon is. Figyeltem most a felvételt a moszkvai találkozóról. Nyilvánvaló volt, hogy valami baj van, mintha a magyar tolmácsnő nem hallaná, mit mond az orosz elnök. Nos, legyünk jóhiszeműek, amennyiben tényleg erről van szó, nem valami egyébről, ilyenkor kellene egy pillanatra kilépni a szerepből. Más szóval kibeszélhetne valaki a forgatókönyvből, hogy bocsánat, elnök úr, tessék már hangosabban beszélni egy kicsit. Vagy tessék már várni, amíg tolmácsot cserélünk. Nem ettől omlana össze a világbéke. Csak a tárgyalás lenne lazább, emberibb, meggyőzőbb. Elmúlna az a kényelmetlen érzésünk, hogy most jött valamelyik kormányzóságból valaki instanciázni az oroszok cárjához. Summa summarum: ilyenkor kellene tényleg civilként megszólalni.
Visszatérve évfordulós morfondírozásomhoz: az illiberális Magyarországtól eltérően sok miniszterelnöke volt egészen napjainkig Romániának, közülük csak néhányat említettem ezúttal, de akárhogy számolom, tucatnyi kormányfőt hozhattam volna fel, akikkel rendezni próbáltuk „közös dolgainkat”. Bevallom, nehéz volt így Bukarestben hosszú távra tervezni. Sokszor előfordult, hogy egy évig sem bírta ki egy kormány. Ilyen a demokrácia errefelé. Idegesítő. Balkáni. Bizánci. Sok a hordaléka. De legalább demokrácia. Egyelőre.
