A rendszerváltás óta minden meghirdetett egészségügyi reformprogram nagyon jól hangzott, ám egyik sem valósult meg: mivel a honi egészségügy egy - szocializmus néven elhíresült - téves világrend-utópia alapjaira épül, nem is hozhattak eredményt. Ez az erkölcsi és jogi keret ugyanis minden értelemben túlságosan szűk. A teljes lakosság egészségbiztosítottá válása például biztosan megőrizendő, azonban az, hogy az egészségügyi szolgáltatások nyújtását teljes egészében az állam (konkrétan a kormány) végzi, erkölcsi és finanszírozhatósági szempontból egyaránt megoldhatatlan. Dicsérni, fenntartani, netán reformálni ezt a rendszert ideig-óráig lehetett tévedés, azonban az ó- és újellenzékkel nem lehetünk ennyire elnézőek: ők vagy valóban buták, vagy ugyanolyan populisták, mint Orbánék és elődeik.
Az egészségügy elhelyezése a társadalom életében közmegelégedésre csakis a hippokratészi eskü és egy keresztény erkölcsi elvek szerint fogalmazott, (gyakorlatilag) megváltoztathatatlan alkotmányos rend alapjain lehetséges. Ez lényegében az egészségügy pénzügyi és orvosetikai autonómiáját jelentené. Sajnos Magyarországon ilyen törekvésről még nem hallottam.
A reformígéretek évtizedek óta egyformák: mindenki több pénzt ígért a gyógyításra, néhányan a megelőzésre is, mindenki több tisztességes és szorgoskodó orvost, nett és dolgos ápolószemélyzetet és minden fronton tejjel-mézzel folyó kánaánt tervezett. Ja, és persze az alapellátás megerősítését. (Ebben az a szép, hogy sem a megerősítés, sem pedig az alapellátás fogalma soha nem volt tisztázva.)
Minden korábbi ígéret jól csengett, a Tiszáé most még jobban melengeti a szívünket, merthogy a „magyar egészségügy” ilyen pocsékul még nem teljesített. Azonban megvalósítani a Tisza is csak ugyanannyit fog, mint a korábbi kormányok. Pedig az egészségügyben az elmúlt 35 év alatt minden rendbe tehető lehetett volna. Ehhez képest nem történt semmi az alapokkal.
A párttá válni kényszerült Tisza mozgalomból is kisajtolt a közvélemény egy (remélhetően vázlatos) egészségügyi programot. Tartalma gyűjteménye az eddigi meg nem valósult ígéreteknek. Igaz, hitelesnek látszó és nem szenteskedő, ájtatoskodó orvosok tolmácsolásában. Őszintén remélem, hogy a Fidesz vallású, nem túliskolázott vidéki magyarok között is tetszést arat. Ennél többre nem számítok. Ha - úgy legyen! - jövőre a Tisza jut kormányra, a kilencedik sikertelen egészségügyi reformot fogom átélni. Hogy miért gondolom, azt két ígéret példa elemzésével próbálom szemléltetni.
Vegyük a legtöbb szavazó egyetértésével találkozó ígéretet: lesz minisztérium és orvos lesz a miniszter. Ez annyira plauzibilis, mint a kétszerkettő. Azonban ha ismerjük a magyar kormányzási szabályokat, azonnal látjuk a veszélyeket. Orbán előtt volt minisztérium és orvos volt a miniszter. Viszont nem volt és nincs miniszteri felelősség. A miniszterelnöknek van kormánya, és nem a kormánynak van elnöke. És amíg az egészségügyre fordítható minden fillérről a kormányfő dönt(het), addig a miniszter nem a nép szolgája, hanem a miniszterelnöké.
Hiába volt orvos a miniszter, mégis bevezették a teljesítmény volumen korlátot, és megindultk a gazdaságtalanul működő (???) maior és minor kórházak bezárása. Mindkét intézkedés fundamentálisan szembemegy a józan ésszel és az orvosi etikával. Szerintem mindkét döntés Alaptörvény ellenes is. Az orvos miniszter is tud tehát esküt szegni, etikátlan és törvénytelen dolgokat tenni, nyilvánvalóan a (sajnos hivatalból erkölcstelen) politika parancsára.
Még a hétköznapi lelkiismeret sem működött: teljesítette a parancsot, miközben le kellett volna mondania, hogy az orvosi pályán maradhasson. Ám ezt csak én mondom, úgyhogy ma is ő az egyik legtekintélyesebb „egészségügyi szakértő”, igazi médiakedvenc, miközben a nevében bezáratott két szuperkórház - a Nyírő Gyula és az Orvostovábbképző - megszűnése meteor becsapódásnyi (azóta is tátongó) űrt teremtett az országos, a fővárosi és a XIII. kerületi betegellátásban. Ha jól tudom, országosan száznál több egykori egészségügyi intézmény ingatlana küzd reménytelenül az enyészettel.
A másik (jobb, ha meg nem valósuló) ígéret a hét új szuperkórház. Ha az igazságot hirdetnék, akkor nyugodtan hívhatnák a tervet szuperkorrupciónak: aki itt él, vagy 2010 után valamikor eltöltött Magyarországon 15 percet, az tudja, miről van szó. De tegyünk úgy, mint az egykori Népstadion helyére épített szuperkorrupcióval, higgyük el, hogy nagy szükség volt rá, és betölti hivatását.
Szóval ha 15 év alatt elkészül a hét kacsalábon forgó szuperség, és további 5 év próbaüzem után elindul az életmentés, az épületek fenntartása és a betegellátás finanszírozása legalább ötszörösére emeli az ország egészségügyi kiadásait, egészségügyi közgazdász főtanáccsal és a jelenlegi teljesítmény volumennek a tizedére csökkentése esetén is. Szóval ez viccnek gyenge volna.
A centralizáció ma (szemben a 30 év előtti elvekkel) egyértelmű orvosszakmai tévedésnek számít. Két okból: az egyik az, hogy jogos lakossági igény a legmagasabb színvonalú orvosi ellátás folyamatos, minimális várakozással, a lakosság közvetlen közelében elérhető volta. Mindez a tudomány és a technika mai állása szerint, piacgazdasági viszonyok között könnyen és gazdaságosan megoldható lenne, akár egy kormányzati cikluson belül.
A másik ok az, hogy a lakossági igények (a népbetegségek) 10-15 évenként váltakoznak. Ma a nagyízületi „kopás” a népbetegség, a protézis beültetés rutin műtétnek számít. Az emberhez méltó idős kor biztosítása társadalmi kötelesség. Tisztességes (autonóm) egészségügy nem engedheti meg azt, hogy évekig tartó pokoli szenvedéssel lehet csak „kiérdemelni” a fájdalommentes mozgást. A protézis várólisták olyan mértékű lerövidítése, hogy mindenki szenvedés nélkül, vagyis időben műtőbe kerüljön, csak kapacitás bővítéssel érhető el. Új protetizáló „egynapos” sebészeti szakkórházak létesítése (természetesen csak a teljesítmény volumen korlát eltörlése után) teszi megszüntethetővé a várólistákat. Ezt a Tisza bizonnyal kiváló ortopéd sebész miniszterjelöltje nálam ezerszer jobban (kellene, hogy?) tudja.
Ami pedig az alapellátás megerősítését illeti: alapellátó centrumokat kell létrehozni, teljes diagnosztikus és szakorvosi háttérrel, 0-24-ig évi 365 napon át. Budapesten kerületenként (a szakrendelőkben), vidéken járásonként. CT és MRI folyamatos elérhetősége nélkül az alapellátás nem lesz orvosi munka - gyenge marad és végelgyengülésbe megy át.
A szerző orvos.