bántalmazás;elnyomás;cyberbullying;bullying;

Dávidok és Góliátok

Bár a bibliai Dávid és Góliát története bizakodásra adhat okot, a valóságban azonban más a helyzet. 

A való életben általában, sőt, szinte mindig az erősebb győz. Hiába a szellemi fölény, ha a test nem tudja megvédeni a benne lakozót. Legyen az férfi a nő-, felnőtt a gyerek-, autós a gyalogos ellen, vagy akár állampolgár a hivatallal, ellenzék a hatalommal szemben. Az erős, ha gyáva is, legyőzi a bátor gyengét. A bántalmazottak oltalmazója, úgy is mint a hős lovag, a karakán buszvezető, a szemet nem hunyó utastárs, a jóérzésű szomszéd, az abuzálót lefülelő, a fehérgallérost elítélő, a mutyi ellen felszólaló, valamint a nemzetet annak érdekei szerint óvó-védő államférfi története jobbára mese habbal errefelé nálunk, Kelet-Európában.

Ha van is ilyen ember – minden tiszteletem az övé –, az csupán egy pár a millióból. A szenvedők, megalázottak száma, akiket nem véd meg senki, számukat tekintve milliós nagyságrendű. Préda és vadász. Ki melyik? Egyszer így, másszor úgy? Elhatározás kérdése? Erőfölényé? A mert megtehetem dölyfé? Azt hiszem, ez így mind. Aki erkölcsinek hitt, vagy fizikai fölényben van a másikkal szemben, és a maga javára akarja fordítani kettejük erőviszonyának különbségéből származtatható bármilyen hasznot, az meg is fogja tenni – ha a jelleme gyengébb. Még akkor is, ha a szellemi fölény kétségtelenül az erőtlenebb fizikumú oldalán van. Sőt, akkor talán méginkább. A gyengébbel szembeni kisszerűség tudata gyilkos ösztönöket produkálhat a bármilyen és mindennemű hatalomszerzés érdekében. Pedig csupán ember áll emberrel szemben. Két porszemnyi entitás a világmindenségben. Ki merészeli eldönteni, megszabni, kit lehet, szabad bántani? Szóval vagy tettleg. Kit lehet ellenségnek kikiáltani? Kit lehet megtámadni?

 A családban, az utcán személyesen, a számítógép monitorja mögé bújva névtelenül, az ország házában cinkos félmosollyal, vagy hadsereggel, technikával felfegyverkezve. Ki veszi a bátorságot arra, hogy saját magára ossza Isten szerepét?

„… képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik.” – írta a világhírű naplót író, tizenhárom éves Anne Frank, a családjával huszonöt hónapig Amszterdamban bujkáló, zsidó kislány, aki végül a II. Világháború utolsó napjaiban halt meg a bergen-belseni koncentrációs táborban.

És ha megtörtént az elképzelhetetlen, és már minden „halálba, nyomorba, zűrzavarba” fordult, vajon az elnyomott, elgyötört mer-e segítséget kérni, vagy beletörődik-e az örök vesztes, kiszolgáltatott helyzetébe? Az áldozatsegítő pszichológia alaptézise szerint mindenki addig marad egy számára alapvetően rossz, vagy bizonytalan kimenetelű helyzetben, amíg az valami miatt mégis megéri neki. Ez az előny egy folyamatos testi-lelki abúzust elviselő, bántalmazott személy esetében lehet a lakhatás, a jövedelem, a gyermekek megtartása, a főnöke által zaklatott beosztottnak, a kollégája által mobbingoltnak a munkája megmaradása, az osztálytársak által megfélemlített gyereknek a közösségben való bármilyen részvétel lehetősége, a kiközösítés elkerülése. Vagyis a zaklatóval, kínzókkal való kapcsolatban maradás kényszere.

Mostanában többen visszakérdeztek, hogyan értem azt, hogy nem annyira sikerült az életem. Mindig el kell magyaráznom, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam, amikor erről szóltam, kizárólag közgazdaságilag értettem, amikor így fogalmazok. Nagyon nehéz volt elfogadnom, mára teljesen sikerült, hogy nekem ebben az országban soha nem lesz házam, mert Edinburghban például nem lehet annyit dolgozni, hogy ki tudjunk gazdálkodni, bármely területén is a városnak, egy kis lakást, főleg nem olyat, ami nem „Bronxban” van, és elég öt embernek.