Mi abba a generációba tartozunk, akik nagyszülei, szülei túléltek két világháborút, gulagot, Auschwitzot, Dunába lövést, Recsket, a kitelepítéseket, a lefüggönyözött autóztatást, és ki tudja, még mi mindent. ’56-ban már éltünk, kinek-kinek vannak ilyen-olyan emlékei, de az azután következő időszak sem volt sorja mentes, habár már épült nekünk egy igazságos, szép és felsőbbrendűnek hirdetett társadalom.
Megéltük a kemény szocializmust, megéltük a puhulást, kóstoltuk a gulyáskommunizmus előnyeit. A mezőgazdaság a padláslesöpréstől a világhírig jutott. Az ipar kevésbé. A béketáborhoz viszonyítva egyre nagyobb hazai jólét és a modernülő világgal egyre kevésbé lépést tartó szocialista nagyipar ráadásul egyre többe került, így mind jobban eladósodtunk a világnak.
Valahogy nem igazán sikerült az egészséges vertikumra rátalálni. Jött a ’68-as új gazdasági mechanizmus, a Prágai Tavasz és a satufék, később, a rendszerváltás előszeleként a fehérterroros Grósz beszéd, majd egy izmus megdőlése Kelet-Európában.
Ma már nem említjük, de 1989 előtt iszonyú pénzekbe került az egészségügy, életszínvonal-politikai kérdés volt a kórházak építése, az orvosi ellátás javítása. Remek általános és középiskolák voltak, és nemcsak a fővárosban. A felsőoktatás kapcsán csak Széchenyi szavait kell említeni az oktatás fontosságáról: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” (Hitel). Ma már hozzátennénk: kérdés, itthon-e vagy vagy külföldön...
Szerencsére vér nélkül, békességben eljutott az ország a rendszerváltásnak nevezett, valójában tulajdonosváltáshoz, a nemzeti vagyon „optimalizáláshoz”. Megszületett az új munkaadó burzsoázia, mára mégis az unió legszegényebb országai közé kerültünk.
Sok esetben ismétlődött a történelem: olyan emberek kaptak pozíciókat - amelyekhez nem értettek -, akiknek állítólag jelentős szerepük volt a kádári rendszerrel szembeni bármilyen ellenállásban. A második világháború után nagyon sok esetben az illegalitásban végzett kiemelkedő munkát jutalmazták így. Az akkori munkáskáderek XX. század végi szellemi örökösei hiába voltak képzettek, sok esetben ugyanúgy alkalmatlanok voltak a kapott pozícióra, feladatra. Kevésnek sikerült, még többnek nem. Lettek percemberek percpártokban, percidőtartamra nagy pénzekért, nagy károkat okozva.
Lettek megváltók is, de nagy részük leszerepelt, eltűnt. Maradtak, akik maradtak, köztük szélsőségesek, szemkilövetők, igazságosztók, csalhatatlanok. Meg a mérhetetlen korrupció. Csakis a közjóért persze. Fizetjük a fentről kijelölt gazdagokat, hogy még jobban éljenek, élősködjenek, és néha meghallgatunk egy újabb megváltó ötletelést, tudván, ennek sem lesz sok eredménye.
Nevezzük nevén: folttal foltozunk. Az ilyen ruha mindig foltozott marad, akár a színén, akár a visszáján hordjuk, netán új dizájnként dobjuk piacra. Új ruha kellene már! És új varrónő, új szalonnal.
Hogy miért írtam le mindezt? A mai ötven évesek a ’70-es évek második felében születtek, 1990 és 2000 között fejezték be a tanulmányaikat, majd ebben az új világban kezdték meg az életüket, ebben szocializálódtak, állami tisztességet vajmi keveset tapasztaltak. Azt látták, amit, most azt látják, amit, annyit keresnek, amennyit, de a szemük kinyílt. Soha ennyi ember nem ment el ebből az országból, soha ennyi diplomás nem vállalt fizikai munkát nyugaton, mert jobban él belőle, és mert addig is békén hagyják. Az EU legnagyobb csodája a szocializmus vasfüggönye mögött felnőtt korosztálynak a szabad utazás lett, útlevél, vízum nélkül. A fiatalok pedig nemcsak néznek, hanem látnak is, és nemcsak látnak, hanem gondolkoznak is.
„Miért is vagyunk Európa egyik legszegényebb országa? Meddig fizetitek még a saját nyomorúságunkat? Meddig tűritek, hogy az uborkafán felkapaszkodott senkik, akik azt hiszik, hogy valakik, kiröhögjenek bennünket például a jachtjukról, a pénzetekből? Ezért nem fogok itt dolgozni!” – ez egy végzős gimnazista diák szájából hangzott el!
Sokan elmennek, nyilván vannak, akik visszajönnek. De senki sem a hazáját hagyja el. Az államuktól menekülnek. Negyven évig disszidensként bélyegezték meg őket, de ma már szabad a munkavállalás.
Örkény István írta, hogy „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”. Zseniális egyperces groteszk. Ha nem lesz valódi változás, eljön az az idő, amikor már akciós protézisért állunk sorba. Nincs messze. Csak lesz-e egy Örkény, aki megírja?
A szerző agrármérnök.
