Nem könnyű most, amikor egy gyermekvédelmi intézményi vezetőt súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak – és minden jel arra mutat, hogy a bűncselekményt elkövette – a gyermekvédelmi szakemberek védelmében megszólalni. De meg kell tenni, mert a legnehezebb sorsú gyermekekkel foglalkozó, tisztességesen helytálló pedagógusok és megannyi más szakmában dolgozók megérdemlik a társadalom elismerését, tiszteletét és megbecsülését.
Előfordul, hogy egyes felnőttek, többségében a szülők vagy a gyermekekkel foglalkozók a gyermekkel együtt olyan élethelyzetbe kerülnek, amelyek veszélyeztetik a kiskorúak biztonságát. Ez azt jelenti, hogy e veszély gátolja vagy akadályozza a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését. Olykor ez a gyermekről gondoskodni köteles felnőttek saját hibájából, máskor önhibájukon kívül történik.
Nehéz ezt szétszálazni, az oksági folyamatokat feltárni. De az biztos, hogy a gyermekvédelmi rendszer első szintjének dolga jelezni, ha probléma van. Ha egy orvos, védőnő, pedagógus, bármely, a gyermekkel foglalkozó szakember gondot lát a gondozás-nevelés terén, azt kötelessége jelezni. Ha a körülmények indokolják, a gyermeket - szakkifejezéssel élve - védelembe veszik. Százezer körüli, vagy még több esetről van szó. Magyarul ez azt jelenti, hogy legalább százezer olyan gyermek él ma Magyarországon, akinek az életét, nyugodt gyermekkorát valamilyen veszély fenyegeti.
Ilyen esetben az önkormányzatok megfelelő intézményeinek van alapellátási kötelezettségük, ami a családoknak nyújtott életvezetési tanácsadástól a pénzbeli segítségen át a nevelési feladatokban való közreműködésig terjed. Ha ezek a beavatkozások eredménytelenek, a gyermek elhanyagolás vagy valamilyen testi-lelki bántalmazás áldozata lesz, akkor szigorú jogszabályok keretezte módon hatósági eljárásra kerül sor, és a gyámhatóságnak a gyermeket a családi kötelékből – azaz a bántalmazói környezetből - ki kell emelnie. Ez a köznapi megfogalmazásban az állami gondozásba vételt jelenti. De a reményről nem lehet lemondani, ezért cselekvően, gondoskodással, edukációval és egyéb módszerekkel azon kell dolgozni, hogy a "kiemelt gyermeket" vissza lehessen kísérni egy rendbehozott, karbantartott, segített családba.
Kultúrállamokban a veszélyes élethelyzetbe kerülő gyermekek biztonságáról az államnak gondoskodnia kötelesség. A természetes, bár a gyermekre veszélyt jelentő környezetből való kiemelés azonban az ő életükben trauma. Súlyos trauma. Nem pusztán azokról a hatásokról van szó, amelyek a veszélyhelyzetet előidézték - bár azok testi-lelki következményei önmagukban is súlyosak -, hanem a megszokott világból való kiemelésről.
Bármilyen körülmények közepette élt is addig a gyermek, bármilyen volt is a sorsa, egyik pillanatról a másikra idegen környezetbe kerül. Idegen emberek – felnőttek és gyerekek – veszik körül, idegen az egész világ, amibe belecsöppen. A környezet, a szokások, a szabályok, az életvitel minden eleme idegen számára. Olykor még a beszéd is idegen, amit mondanak neki, ahogy szólnak hozzá. Pedig olyan emberek veszik körül, akik segíteni akarnak neki, azt akarják, hogy biztonságban éljen, élje át a boldog gyermekkor minél több élményét.
Ez az élethelyzet nem könnyű, sem azoknak, akiket az élet viharai már gyermekkorukban katasztrófahelyzetbe sodortak, sem azoknak a felnőtteknek, akik arra tették fel életüket, azt választották hivatásuknak, hogy helyrehozzák, amit mások a gyermekek sorsa tekintetében elrontottak. Sokan vannak: létszámuk meghaladja a tizenháromezer főt.
Legalábbis a közvetlen gyermekvédelmi ellátórendszerben – a szakellátásban - a kormány döntése alapján ennyi „kifogástalan életvitel ellenőrzésre” került sor. Nevelőkről, nevelőszülőkről, szakemberekről és segítő dolgozókról van szó. Ez a szám ráadásul a sokszorosára növekszik, ha a köznevelésben dolgozó pedagógusokat, a szakszolgálati rendszerben – lánykori nevén a nevelési tanácsadóknál – dolgozó pszichológusokat, fejlesztőpedagógusokat, az önkormányzatoknál alkalmazott családsegítőket, szociális munkásokat is beleszámítjuk a gyermekvédelem szakemberi körébe.
Alapesetben még a testben és lélekben egészséges, természetes és normális körülmények között felnövekedő gyermekekkel sem könnyű foglalkozni. A nehéznél is nehezebb sorsú, traumatizált gyermekekkel dolgozni pedig különösen nehéz. A magas színvonalú szakmai felkészültségen túl hihetetlen empátiára, áldozatkészségre, érzelmi intelligenciára, önismeretre, kiemelkedő erkölcsi tartásra van szüksége annak, aki teljes személyiségének minden elemével, élete szinte minden mozzanatával – ha akarja, ha nem - minta a gyermekeknek. Emellett szervezi az életüket az új körülmények közepette, egyben egy tisztességes megélhetés perspektíváját is felmutatja nekik.
Az, hogy a jelen körülmények közepette ez nem könnyű, a legkevésbé sem adja vissza a munka valódi nehézségét. Nem arról van szó, hogy a „családbarát kormány” család- és gyermekvédelmi kiadásai GDP arányosan 2009 óta egyharmaddal csökkentek, miközben a szakellátásba kerültek száma közel 30 százalékkal nőtt. Még csak nem is arról, hogy nincs elegendő számú nevelőszülő, és a szakellátás egyéb álláshelyeinek 10 százaléka betöltetlen.
Arról a lelki teherről van szó, amit a traumák feldolgozása jelent azoknak, akik a mostoha körülmények közepette még (!) ott vannak a gyermekek közelében. Együtt élnek velük, szervezik a mindennapokat, dolgoznak az életvezetési hiányosságok pótlásán, javítják a nem elfogadható szokásokat, új értékeket mutatnak fel, az emberi kapcsolatok új rendszerét formálják, egy új világot építenek. Igyekeznek megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a nem traumatizált világ fogalmaz meg a nem traumatizált gyerekekkel, emberekkel szemben.
Minden szakmában előfordul hitvány ember. Sajnos a gyermekvédelem sem kivétel. De egy-egy mégoly nagy visszhangot kiváltó, szörnyű eset alapján is egy teljes szakma minden képviselőjéről rosszallóan nyilatkozni – vétek. A nehézsorsú gyermekekkel foglalkozó szakemberek sokasága figyelmet, megbecsülést, elismerést érdemel. Ennek mindnyájan híján vannak. Pedig ha ők egy gyermeket megmentenek – idézzük a szent könyv gondolatát -, az egész világot mentik meg.
A szerző pedagógus, a Károlyi István Gyermekközpont (Fóti Gyermekváros) egykori pedagógiai igazgatóhelyettese.