Közeledünk a tanév vége felé, home office-ban ülök a gépen előtt, dolgozni kellene, de még a laptopot is nehéz tartanom, nemrég műtöttek.
Nem életmentő műtét volt, így 5 hónapot várnom kellett, rengeteg vizsgálat és fölösleges kör. Minden második vizsgálatra vagy nem volt hely, vagy csak fizetősre tudtam menni. A kórházból már másnap kitettek, hiába fájt még mindenem. De nem kaptam el fertőzést, legalább ez jó. Így otthon pihegek, lomhán, lassan, és hálát adok a sorsnak, hogy nem az életem volt a tét. Így talán megúszom valahogy, túlélem a magyar egészségügyet. Lehetne ez egy valóságshow neve akár: Survivor a kórházban… Elmosolyodom és konstatálom, hogy a magyaroknak ha másunk sincs, legalább szarkasztikus humoruk van.
Csicseregnek a madarak a kertben, mintha valami luxi budai villában laknék, de nem, egy mezőgazdaságból kivont területen építettem egy pici házat, ami egyszer már leégett, de újra lakható és itt van. Az aprócska álomotthon, ami nem a banké és nem másé. Hát már sokkal szerencsésebb vagyok mint sokan az országban, ahol vagy a hitelt vagy az albérletet nagy nyögve tudják csak fizetni.
Már délután van, megcsörren a telefon a csendben, a kisfiam az, sír, hogy bántották a többiek, a tanár hisztisnek nevezte és elzavarta hátra, majd közölte vele, hogy nem jöhet az osztálykirándulásra.
Én is sírok és dühös vagyok egyszerre. Nemrég derült ki, hogy aspergeres, de nem hajlandóak tudomásul venni az iskolában, hogy ez mit jelent. Gúnyosan nevetve vágta a szemembe a tanárnő a múltkor, hogy olyan nincs, hogy asperger. Meghallgatom a bánatát, megnyugtatom és biztosítom róla, hogy nem hagyom cserben, kiállok érte és próbálok tenni valamit. De mit és hogyan? Ismerem a tanárokat, az igazgatót, már ezerszer beletört a bicskám. De tárcsázok, és igen, sajnos ingerült hangon kérdem, hogy mi történt ma a kisfiúval, mi volt a konfliktus? A tanárnő nekem is éles hangon reagál, hogy hát egész héten hisztis volt és túlérzékeny és most mit csináljon vele? Emelt hangon felelek, hogy nem nem hisztis, csak aspergeres, csak más. De a másik végén már csak a sípoló hangot hallom, rám nyomta a telefont. Az elképedéstől szóhoz sem jutok, hívom többször és mindannyiszor kinyomja, majd sms-ben jelzi, hogy jövő héten bemehetek hozzá fogadóórára. Nem beszél velem többé. Szomorú vagyok, mert ugyan nekünk ez az utolsó két hetünk, de mást még megnyomoríthat újra és újra.
Független művészek szervezték, közösségi adománygyűjtésből: június 14–15-én újra megrendezik az Under500 fesztivált, amely a nyitottságot, a formai átjárhatóságot és az önkifejezés teljes szabadságát képviseli. A fesztivál az elmúlt öt évben a műfaji határokon átívelő produkciók fontos platformjává vált, a hangsúly az idén is a kísérletezésen és a közösségépítésen van.
