– Öt éve jelent meg az Integrációs mechanizmusok a magyar társadalomban című tanulmánykötet, s nemrég a folytatás, az Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás, amelyben a Kapcsolathálózati tipológia változása és jelentősége a társadalmi integráció szempontjából 2015–2021 között című, Dávid Beátával és Hajdu Gáborral közös tanulmányt jegyzi. Milyen változások tűntek fel önöknek?
– A magyar, markáns jellemzővel, kapcsolathiányos társadalom, és abból a szempontból hagyományos, hogy a családi kapcsolatok fontos szerepet játszanak a kapcsolathálózatokban. A tanulmányban bemutatott kapcsolati tipológia fényében úgy tűnik, hogy a kimondottan kapcsolati hiányokkal küszködő csoportok aránya nőtt, tehát az adatokból egy kezdetben sem túl rózsás állapot további romlása látható világosan. A Covid-járvány negyedik hulláma alatt történt az adatfelvétel, és lehetséges, hogy ez nyomot hagyhatott a kapcsolathálózatokon. Az erősnek nevezett, legfőképp szoros családi és közeli baráti kapcsolatok valóban reziliensek, azokat kevésbé károsította a járvány. A társadalom integrációja szempontjából is különösen fontos a gyenge kötéseknél, azaz lazább ismeretségek esetében látható csökkenés.
– Mennyire várható valamiféle regenerálódás, visszarendeződés?
– Ezt jövőbeni kutatások mutatják majd meg. A rendszerváltás után a vagyon, illetve a pénztelenség megosztó paraméterként lépett be a kapcsolathálózatokba. A politikai hovatartozással kapcsolatos ellentétek szintén megosztják azokat, s nem valószínű, hogy az elmúlt években ez enyhült. A Covid–19-járvány idején az oltakozással kapcsolatos álláspontok vagy a járvány kezelésére hozott intézkedésekhez való hozzáállás szintén több kapcsolat szakítópróbája lett.
– „A társadalmi elszigeteltség érzékeny mutatója, hogy egy adott társadalomban mekkora a barátot nélkülözők aránya”, írják. A rendszerváltás előtt ez nagyon rossz volt, majd jött egy javulás. Mi történt?
– A nyolcvanas években rögzített adatok egy része az ISSP (International Social Survey Programme – Nemzetközi társadalmi felmérés program) 1987. évi adatfelvételéből származik. Ebből azt tudhattuk meg, hogy a vizsgálatban szereplő országokhoz képest kevesebb magyar felnőtt rendelkezett baráttal, a magyar felnőttek több mint harmada egyetlen barátot sem tudott említeni. A barátok átlagos száma is alacsonyabb volt, és a barátságok instrumentális jellege, azaz hogy milyen praktikus dolog elintézésére lehet felhasználni azokat, nagyon dominánsnak mutatkozott a barátságokra más országokban jellemzőbb érzelmi támogató funkció rovására. Mára, úgy tűnik, némiképp megváltozott a barátság fogalma. A kilencvenes években még jelentősen eltért, hogy a férfiak és a nők kit tartottak barátnak. Mostanra a férfiak barátságaiban is szélesebb körben megjelent a korábban inkább a nőkre jellemző érzelmi kitárulkozás, a problémák megbeszélése, azoknak a másik fél előtti felvállalása. Láthatóan ez szűkíti is a barátok számát, hiszen olyan bizalmi barátból, aki előtt bátran, őszintén megnyílhatok, kevesebb van. Napjainkban az a trend, hogy egy-négy barátja van az emberek zömének, csökkent a kimondottan sok vagy a baráttal egyáltalán nem rendelkezők részaránya. Ugyanakkor az is jól látható, hogy a fiatalabbaknak, a magasabb iskolai végzettségű, a munkaerőpiacon aktív embereknek több a barátja.
– Majdhogynem minden a kapcsolati hálón múlik. Igaz ez a Magyarországon annyit hangoztatott közhely?
– A többi között Bourdieu óta tudható, hogy a kapcsolatok bizonyos értelemben a pénzhez, vagyonhoz hasonlóan „tőkeként”, erőforrásként működnek, erre utal a társadalmi tőke nemzetközileg is komoly karriert befutott fogalma. Az ember mozgásterét, jóllétét befolyásolja, hogy milyen a kapcsolatrendszere, azon keresztül milyen erőforrásokat érhet el. Minél jobb státuszú valaki, a kapcsolathálózata is annál tágabb, diverzebb, erőforrásdúsabb. Nagy kulturális hagyománya is van annak, hogy ügyeinket a kapcsolatainkon keresztül próbáljuk elintézni, de más országokban is kimutatható, hogy amikor az intézményhálózat működése, szolgáltatásainak színvonala, elérhetősége nem megfelelő, jobb híján a kapcsolathálózati erőforrásaink segítségével próbálunk megoldást találni. Ha orvosra van szükségem, felhívom a rendelőintézetet, beláthatatlan időtávra kapok egy időpontot, s ahelyett, hogy kivárnám, gondolkodom, milyen más alternatív megoldás jöhet számításba. Itt is megmutatkozhat a gyenge kötések hasznossága, a tágabb kapcsolathálózatból jöhet új releváns információ, egyéb segítség. De a gyenge kötések felhasználásának iskolapéldája a munkakeresés, sokan ismeretségi körük felhasználásával jutnak álláslehetőséghez.
– Mehetne könnyebben a barátkozás?
– Az általánosított bizalom, azaz hogy az emberek mennyire fordulnak bizalommal a többi ember felé, Magyarországon nincs túl magas szinten. Emellett a fogyasztói társadalom értékszemlélete sem feltétlenül támogat olyan tulajdonságokat, amelyek egy-egy kapcsolat hosszú távú megmaradását segítenék. A rendszerváltást követően azt képzeltük, kiteljesedhetünk majd mindenféle közösségekben, a civil szféra sokkal nagyobb hangsúlyt kap a mindennapi életben is, ez aztán nem valósult meg. A kapcsolatok fenntartása energiába, ráfordított időbe mindenképp kerül, azaz valakinek muszáj időről időre felvenni a telefont, beszélgetni, találkozni, családi vagy baráti összejöveteleket szervezni. Az idősebbek körében még létező elvárás, hogy ha valakit meghívsz magadhoz, azt tisztességesen megvendégeld, pedig valójában szinte ingyen is nagyon jól együtt tölthetnénk időt, például egy kiránduláson, tehát szerintem a kapcsolattartás nem pénz kérdése.
– A barátságnak megkérik az árát…
– Kerülhet pénzbe is, igen. Erőforrásba, szervezésbe, időbe feltétlenül.
– A sikeres integráció egyik feltétele az egyéni elégedettség és szubjektív egészségi állapot, a jövőkép megléte, írják. Bizakodóan nézünk a jövőbe?
– A magyar társadalomra nem igazán jellemző a derűs jövőkép. A kapcsolathálózatunk jellemzőivel számos tényező összefügg. A tanulmányban hat kapcsolathálózat-típusba soroltuk a népességet, és az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy akiknek szűk és korlátos az emberi kapcsolathálózata, a társadalomból kirekesztve érzi magát, illetve rosszabb a szubjektív egészségi állapota, és az életével kevésbé elégedett. A társadalmi integráltság korlátozottsága összefügg a szolidaritás hiányával, és ez sem egyéni, sem társadalmi szinten nem tesz jót. Az állandó viszálykeltés az emberek között nem egy jó irány, inkább az összetartozás érzését, a társadalom kohézióját kellene erősíteni.
Ez Magyarország, itt a szolidaritást is szervezni kell– Ez államilag, vagy az egyének szintjén generált?
