Szemben sosem szólítottam így, noha tegeződtünk, de a tanítványi tisztelet e formalitása megmaradt. Nekem mindig a Tanár Úr maradt, pedig már diákkorunkban is, a háta mögött persze, viliztük. Miközben rettegtünk tőle, halandó ember számára felfoghatatlanul széles körű tudása, szarkasztikus, olykor gyilkos humora miatt is. Aztán a rettegés idővel enyhült, noha egyik, már élemedett korúvá nemesült tanítványa, munkatársa jegyezte meg róla: Voigt tanár úr mellett az ember sosincs biztonságban. Hiába ment el, amíg élünk, bennünk mocorog majd: és ehhez itt, például, ha olvasná (de hát olvassa!) Voigt Vilmos mit szólna?
1940-ben született, Szegeden, de már az általános iskolát is Budapesten végezte, majd 1963-ban magyar nyelv- és irodalomból, valamint néprajzból szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán, ahol tovább folytatta pályafutását a folklór tanszéken: tanársegédként, adjunktusként, docensként, egyetemi tanárként, intézetvezetőként, végül professzor emeritusként. Több mint hatvan évet húzott le ugyanazon a munkahelyen, miközben oktatott amerikai, ausztriai, észt, finn, jugoszláviai, németországi, romániai és szlovákiai egyetemeken. A folklorisztika, azon belül a mesekutatás és annak oktatása magyarországi megreformálója, a szemiotika nemzetközileg elismert szaktekintélye, a balti népek irodalmának akadémiai doktori fokozatot érő szinten ismerője, vallásetnológiai alapáttekintések szerzője, a folklór elméleti (esztétikai, strukturalista, szemiotikai stb.) megközelítési lehetőségeinek, bátran kimondhatjuk: klasszikusa. Könyvei, tanulmányai a világ számos nyelvén és helyén jelentek meg, miközben maga is a tucatnyit meghaladó számú nyelven olvasott, a magyar mellett szuverén módon adott elő németül, angolul, finnül, de egzotikusabb nyelvektől sem riadt vissza.
Tudományos munkássága mellett, aminek különböző szempontú elemzése, kontextusba helyezése leendő szakdolgozatok tucatjait generálhatja, pedagógiai tevékenysége beláthatatlan jelentőségű. Miközben nem egyszerű feladat, nem akármilyen (ha csak a nyelvi kompetenciákat is nézzük) felkészültséget igényel, Voigt Vilmos szerteágazó érdeklődési körének bármely szeletkéjét elemezni! Tanítványait voltaképpen igyekezett felkészíteni erre a feladatra is. A következő anekdota nyilván túlzás (noha annak idején szentül hittük!), de Tanár Úr elvárásait híven tükrözi. Minden vizsgaköteles tárgyhoz a bőséges kötelező olvasmányjegyzéken túlmenően „áttekintésre kötelező” művek listáját is kiadta. Utóbbit nem kellett ától cettig elolvasni, de ismerni kellett, amit a vizsgán körmönfont keresztkérdésekkel ellenőrzött. Nos, ezekben a jegyzékekben a magyaron túlmenően teljes természetességgel szereplő angol, francia, német vagy orosz nyelvű olvasmányok mellett egyszer valami ó-izlandi nyelven kiadott forrásmunka is szerepelt. A néprajz szakosok különféle nyelvi szakpárosításokban végezték az egyetemet, tehát a világnyelvek a kölcsönös segítségnyújtás elve alapján különösebb gondot nem okoztak. No, de ki tanult ó-izlandiul? Néhány bátor emberből álló küldöttség menesztődött a tanár úr elejbe, félénk protestálás céljából. Tanár Úr, nyilván megjátszott csodálkozással, visszakérdezett: Hogyan? Maguk nem olvasnak ó-izlandiul?
Pedagógiai elve a vadászé volt: mindig a futó vad elé kell célozni. Magyarán: erejét egy picit (de csak egy picit) meghaladó feladat elé kell állítani a hallgatót, az viszi előbbre.
Sokat tanultunk Tőle.
De nem eleget.
A Piarista közzé visszakeresztelt Pesti Barnabás utcából munkahelye idővel átkerült az ELTE BTK Múzeum körúti épületébe, majd a Tarcali utcába… s most az égi íróasztal mellé. Elképzelem, amint találkoznak régi barátjával, Vajda Lászlóval, aki fölteszi neki a nagyon nem szeretem kérdést: És te, Vili, min dolgozol éppen? Lacikám, mikor kérdeztelek én téged, hogy min dolgozol?
Nem szeretett arról beszélni, ami éppen foglalkoztatta. Csinálta. Aztán egyszer csak szembesültünk az eredménnyel.
És most, nem váratlanul, de mégis hirtelen, távozásával találjuk szemben magunkat. De hiszen nem is ment nagyon messzire. Most is érzem ujjaimon figyelő tekintetét…
