Breier Ádám: Hetvenegy farkas (Részlet a regényből)

Sikerült megállapodnom a terapeutával, hogy már a következő héten fogadjon minket.
A Stern család terápiába megy, röhögtem magamban.
Dr. Brauer Olga irodája a Szent István park egyik frissen felújított impozáns art deco épületének második emeletén volt. Mivel én értem oda először, volt időm a szemben lévő házban a hetvenes évek hangulatát őrző varroda és cipőjavító kirakatán keresztül végignézni egy női félcipő újratalpalását. Izgultam a Simonnal való találkozás miatt. Rágyújtottam.
– Miért nem teszed már le ezt a szart? Tényleg ilyen hülye vagy? – hallatszott anyám hangja.
Még egyet beleszívtam a cigarettába, és rögvest elnyomtam.
– Szia, anya!
– Szia, hülye fiam!
Megpusziltuk egymást.
– Fater?
– Mégsem jön.
– Hogyhogy?
Anyám rázta a fejét.
– Nincs kedve. Azt mondta, hogy ő már túl öreg, úgysem fog megváltozni, akkor meg minek hallgassa meg, hogy mindent rosszul csinál.
– Végül is logikus – ironizáltam csalódottan. – El fogunk késni.
– Simon mindjárt itt lesz. Judit picit késik. Azt mondta, menjünk fel nélküle, aztán maximum beesik.
Volt bennem késztetés, hogy hangot adjak a sértettségemnek amiatt, hogy ennyire nem veszi komolyan senki a kezelést, de visszafogtam magam.
– Hát kinek van ehhez kedve? Én is csak azért jöttem, hogy ti végre szóba álljatok egymással. Amúgy meg részben egyetértek apáddal. A végén biztosan ki fogjátok hozni, hogy a szörnyű gyerekkorotok tehet mindenről. Egy hideg, szeretetmentes nyomor volt az egész. ’88-ban senki nem utazott sehova, ti mégis valahogy végigjártátok Európát, az persze természetes. Bizonyára én vagyok a fő felelős. Ezt hallgatni nekem sincs kedvem.
– Nem úgy működik egy terápia, hogy kiválasztod, mit szeretnél hallani.
– Sziasztok! – közeledett Simon.
Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ő nem nézett rám.
– Bemegyünk?
– Menjünk, menjünk! – vágta rá anya.

A rendelő a második emeleten volt, remek kilátással a parkra. Az effajta irodákra jellemző személytelen dekorációs elemeken túl két motívum volt szembetűnő: az ezoterikus és a judaikus. A falakon keleti csakratérképek és a kabbalában használt életfarajzok voltak. Megrémített a doktornő vonzódása a misztikához, mert én konkrét válaszokat akartam, és tartottam tőle, hogy varázsszavakkal fogják kiszúrni a szemünket.
– Jöjjenek egyből a Béke Szobába.
Simon ment elöl, és rögtön kiválasztotta a többiektől legtávolabb eső széket a sarokban.
– Simon, nem ülsz közelebb? – szólt rá anya.
– Az a magányos sarok. Direkt azért van, hogy lehetőséget adjunk a távolságtartásra, ha van rá igény. Ha pedig van, akkor kár erőszakoskodni. Bizonyára közelebb fog ülni, ha úgy érzi, hogy eljött az ideje – mondta Brauer doktor.
Az anyám és én egymás mellé, a terapeutával szemben lévő kanapéra ültünk le.
– Ennyien leszünk, vagy még jön valaki? Én öt emberről tudtam.
– Az apánk meggondolta magát, de a nővérünk elvileg még befut – magyaráztam.
– Várjunk rá, vagy kezdjük el? Mit szeretnének?
– Kezdjük el! – szólalt meg Simon a sarokban.
A terapeuta kérdő tekintettel fordult felénk, mi pedig beleegyezően bólogattunk, olyan arccal, görbe, meghunyászkodó tartással, mint akik bármibe belemennének, csak nehogy vitatkozniuk kelljen. Velünk ellentétben Simon harcra kész volt, pozitúrája egy leánykérésre készülő huszáréra emlékeztetett: kihúzta a vállát, előretolta a mellkasát, kezét a térdére tette, fejét felemelve, éberen figyelt maga elé, csak a madártollas kalap hiányzott a fejéről.
– Rendben van. Én még nem ismerem önöket, de ha meghozták azt a döntést, hogy eljönnek hozzám, abból arra következtetek, hogy szeretnék megoldani azokat a konfliktusokat, amik megkeserítik a viszonyukat. Elöljáróban annyit mondanék, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Minden zsidó család, így vagy úgy, cipeli magával a holokauszt bűntudatát. Hogy érezhetném én magam jól, amikor a felmenőim, a szeretteim szenvedtek? Hogyan lehetne bármi jó, amikor ennyi rossz van a világon?
Tekintetünk összetalálkozott Simonnal. Mosolygott, a szeme meg azt üzente, hogy ez a nő nem teljesen százas, és hogy nem érti, miről beszél. Visszamosolyogtam. De mintha akkor esett volna le neki, hogy mi nem vagyunk jóban, elfordult, és letörölte a képéről a vigyort.
– Ezek és ehhez hasonló, frusztráló, a lelket megevő érzések teljesen természetesek egy zsidó családban. Ezt csak azért mondtam el, mert sokszor önmagában az, ha tudjuk, hogy egy nálam nagyobb erő az, ami a rossz hangulatomért felelős, és nem én magam, az már önmagában egy első lépés. No de térjünk is a tárgyra. Mivel szeretnék tisztába kerülni azzal, miért is vannak itt, arra kérném önöket, hogy mindannyian mondjanak egy negatív tulajdonságot saját magukról és egy pozitívat a másikról. Kezdjük önnel! – mutatott rám.
– Mindenkiről kell egy pozitívum, vagy válasszak?
– Mindenkiről.
– Simon nagyon erős akaratú.
– Ez pozitív? – kérdezett vissza a doktornő.
– Néha igen, néha nem.
– Ha megkérhettem, olyat mondjon, ami mindig pozitív.
– Simon… ööö… végtelenül kreatív.
– Nagyon jó. És az édesanyja?
– Anyukám pedig… nagyra tart minket. Mindig azt mondta, hogy bármire képesek vagyunk. Még arra is, amire nem.
– Szuper. És önmagáról mit mondana, amire nem büszke.
– Türelmetlen vagyok.
– Köszönöm. Zsuzsa, tudná folytatni?
– Sokszor ideges vagyok. Ezt elismerem. De csak, mert aggódom értük. Gábor nagyon a földön jár, és lehet rá számítani. Simon a felhők között száll, őt meg lehet csodálni.
– Tökéletes. Simon, most maga jön.
– Anyukám mindig meg akart óvni mindentől.
– Ez könnyen hangozhat negatívumként. Nem gondolja?
– Nem – válaszolt Simon határozottan. – Gábor le se szart, és ez keményebbé tett.
– Ez nem pozitív.
– A végkifejlete az.
– Én még abban sem vagyok biztos. De, kérem, mondjon valamit, ami teljes mértékben pozitív a bátyjával kapcsolatban.
– Olyat nem tudok mondani.
– Értem. Menjünk tovább, ki tudja, talán később találunk valamit. Magáról mit mondana?
– Érzékeny vagyok.
– Ez nem negatív.
– De.
– Én inkább a makacsságot emelném ki, de nem tisztem a szájába adni olyasmit, amit nem akar mondani.
Ahogy végignézett rajtunk, nekem kendőzetlen lesajnálásnak tűnt, pedig valószínűleg nem volt többről szó, mint hogy dr. Brauer Olga azon gondolkodhatott, hogyan kezdjen bele az egyértelműen bekövesedett viszonyrendszer újjáépítésébe.
– Zsuzsa, megkérhetem, hogy mesélje el, miért is jöttek ma ide? Személy szerint ön mit vár ettől a találkozástól?
– Hogy ez a két tökfej végre szóba álljon egymással.
– Én beszélek vele – vágtam közbe.
– Most, hogy nem beszélek veled, most piszokul tepersz, de hol a pinában voltál az elmúlt harminc évben? – csattant fel az öcsém.
– Lehet, hogy nem mindig voltam a legjobb báty, és nem töröltem ki a segged minden egyes alkalommal, amikor valami bajod volt, de az enyémet se törölte ki senki. Judit pont annyira leszart engem, mint én téged. Ettől még szóba állok vele.
Megcsörrent a kapucsengő.
– Micsoda időzítés! Ez bizonyára a nővérük lesz.
A doktornő felállt, hogy beengedte Juditot. Egyedül maradtunk. Senki nem mozdult, senki nem szólt a másikhoz. Kínos csendben vártuk, míg Judit felér az emeletre, megtalálja a rendelőt, leveszi a cipőjét, és a doktornő be nem vezeti a Béke Szobába.
– Bocsánat, bocsánat! Márk dolgozik, Lujzi kamaszodik, Dávid lázas, Bendzsi meg csak simán nem bír két percet nélkülem.
– Semmi baj. A lényeg, hogy itt van. Foglaljon helyet, és vágjunk bele a közepébe. Gondolom, tudja, hogy a két öccse nem beszél egymással. Ön szerint ez miért van?
– Mindketten túl érzékenyek. Rinyagépek.
– Kösz – mondtuk Simonnal egyszerre.
– Ön hogyan emlékszik a gyerekkorára? Szerető közegben nőttek fel? – kérdezte a pszichológus Juditot.
– Persze hogy szerető közegben nőttek fel! – vágott közbe anyám.
– Kérem, hagyja, hogy a lánya válaszoljon.
– Szerető, de önző közegben. A családunkban mindenki arra vágyik, hogy rá figyeljenek, de senki se figyel a másikra. Én már jó ideje nem foglalkozom ezzel, és élem az életem, mert beláttam, hogy mik azok a limitek, amiket képtelenek vagyunk átlépni.
– Simon, egyetért ezzel az állítással?
– Teljes mértékben.
– És ha ez így van, miért csak a bátyjával nem beszél, a többiekre nem haragszik?
– A többiekre is haragszom, de máshogy. Nekem egészen más elképzeléseim vannak arról, hogy mi az ember és mi egy család. Én nem akarok olyan családot, amiről ők azt gondolják, hogy ideális. Ezért nem találkozom velük soha együtt. Egyesével még van esély, hogy beszéljünk valamiről, és ne csak mellébeszéljünk. Ha együtt vagyunk, akkor ez képtelenség. Judit mindig távol volt, ezért vele még konfliktusba se lehetett kerülni. Ő éli a kispolgári életét, nem bánt soha, de nem is érdekli, hogy mi van velem. Neki nem kell azt mondanom, hogy nem beszélek veled, mert úgyse beszélünk. A szüleim olyanok, amilyenek. Sok mindent ki nem állhatok bennük, főleg azokat, amiket magamban utálok, és tőlük másoltam. Pont olyan hülye vagyok, mint ők, ezért hiába haragszom, ez rám is vonatkozik, és ez megváltoztathatatlan. Sokat küzdöttem ezzel, de már megbékéltem vele. De Gáborral egészen más is lehetett volna minden, ha nem ennyire önző és felszínes. Én a tökéletest kerestem mindig is, de őt ez nem érdekelte soha. Én szeretem. Felnéztem rá. Azt hittem, hogy ő tudja a válaszokat. És vágytam rá, hogy megossza velem. De nem nagyon volt mit megosztania, és még azzal a kevéssel is irigy volt, amije volt. Ő csak az elfogadást és a boldogságot hajszolja, ami számomra szánalmas. Ha valaha képes lett volna háttérbe helyezni magát, és támogatott volna a bizalmával, ha kimutatta volna, hogy hisz bennem…
– Gábor, tudja ön, hogy mire gondol Simon, amikor önzőnek nevezi?
– Tudom. De nem értek egyet vele. Simon azt hiszi, hogy azért, mert ő abban találja meg a boldogságát, hogy lefest három öngyilkost, amikor felvágják az ereiket, azzal másoknak is feltétlenül örömet szerez.
Simon felpattant.
– Te miben találod meg a boldogságod? Hogy ágyba viszed a reggelit a csajodnak, és pitizel? Vagy hogy századszorra leadod ugyanazt az órát, ami már a könyöködön jön ki, de mindegy is, mert a diákok kilencvenkilenc százaléka, amúgy is csak B szaknak vette fel a spanyolt, vagy a harmadrangú regények fordítása, vagy mi a fasz tesz téged boldoggá? A középszerűség?
– Mostanában az tesz boldoggá, hogy hamarosan apa leszek. Engem nem feszélyez a középszerűség, az a te problémád. Neked kell folyton különlegesnek lenned, kreatívabbnak, szabadabbnak, mint mások.
– Ez mekkora kamu. Gábor, én talán jobban ismerlek, mint te magadat. Ha valaki folyamatos versenyben van a világgal, és főleg magával, az te vagy. Itt volt az esélyed, de most is csak visszapasszolod a labdákat. Ne hazudj már magadnak, mert ez így időpocsékolás nekünk is! – felállt, de kifelé menet még folytatta. – Ha képes leszel elismerni bármit abból, amit tettél, és a mai napig teszel, majd akkor beszélünk – és ezzel kiment a rendelőből.
– Simon, gyere vissza! – kiáltott anya, és utánasietett.
– Én megpróbáltam – mondtam önkéntelenül.
– Ilyenek nálunk az idilli családi pillanatok – mosolyodott el Judit. – Ugye végeztünk?
Csalódottan megvontam a vállam.