A Wagner-napok úttörője

Múlt pénteken megtartották a huszonnégy napig tartó Wagner-napok első estéjét a Müpában: ebben az évben két Tannhäuser, azután – végre, két törlés után – két Mesterdalnokok, egy áriaest, egy zenekari részletekből összeállított műsor valamint két „werkfilm” (a Tannhäuserről és a Mesterdalnokokról) a 24 napig tartó rendezvénysorozat programja: hatodikán egy Tannhäusert, nyolcadikán Bryn Terfel, a világhírű walesi bariton áriaestjét láthattuk, hallhattuk.

A Tannhäuser Matthias Oldag rendezésében – akkor a Rádiózenekart Fischer Ádám vezényelte – 2012-ben hangzott el, illetve valósult meg először a fesztivál programjában, a Müpa színpadán. Több énekes azóta természetesen változott, de ez évben is lényegében a megszokott színrevitelt láthattuk.

Tizenkilencedik évébe léptek a Wagner-napok a Müpában, az elmúlt két évtizedben a mester rajongói és az előadásokat csak alkalmilag látogatók is hozzászokhattak az ott adott körülmények által diktált színpadra vitel lehetőségekhez. Elfogadhatták, hogy a színpad nem kínál színházi lehetőségeket: a „félig szcenírozott” rendezés egyrészt kényszerűség, ugyanakkor kialakult egy ennek megfelelő, jellemző egységesség a művek színrevitelében. A szereplők nem viselnek jelmezeket, bár ruhájuk, öltözetük utalhat valamilyen módon, valamilyen szinten színpadi karakterükre; kevés a kellék kezükben, vagy egyáltalán nincs, díszlet is csak mérsékelten van a jelen a színpadon, viszont elég sok a vetített háttér. A rendezéseknek ezeken túl természetesen lehetnek olyan erényei és hibái, mint bármilyen más operaelőadás esetén.

A Tannhäuser a most látott formájában már ismerősként jelent meg a színpadon, a címszerepben Marco Jentzsch szerepelt, a német tenor két éve énekli a szólamot. Sajnos azt kell mondanunk, a Wagner-napok megszokott, vagyis várható színvonalához méltatlanul. Hangi adottságai alapjában megfelelők, de hangképzésében mutatkoztak hiányosságok, például sok – főleg magas hangja – nem volt igazán szépen megfogva. Hiába volt alkatilag – és akár hangjának szépségével, erejével is – jelen a színpadon, különösen fájó volt, hogy említett korlátai miatt zeneileg nem igazán volt partnere például az opera egyik csúcspontján a Vénuszt alakító Láng Dorottyának.

Az első felvonásban az énekesnő a nagy drámai jelenetben – amikor a szerelem istennője végül is kiadja útját a testi szerelem gyönyöreibe belefásuló, valami több után vágyó Tanhhäusernek – egészen ritka énekesi intezitással, erővel volt jelen, az est mindenképpen legszebb perceit hozva. Ha egy ilyen fesztivál ünnepi alkalom, akkor ő mindenképpen azt mutatta meg nekünk, kivételes helyen járunk.

Ez azért volt fontos, mert a Magyar Rádió Zenekara Mathias Güttler vezényletével nem volt a megszokottan jó formájában az első felvonásban, hiányzott az a szinte halálos pontosság, tisztaság, belső feszültség, a valódi erő játékukból, amit, Fischer Ádám vezetésével a Ring előadásain az első percektől fogva végig hoztak. (Említsük meg itt, hogy ebben az évben A Nibelung gyűrűjének – négy opera – egyetlen darabja sem kerül színre, pedig a legalább egy sorozat alapköve volt a Wagner-napoknak.) Ez hallatszódott már a híres, önálló darabként is sokszor hallható nyitányban, szerencsére a további két felvonásban a helyzet azonban sokat javult.

A további előadók között mindenképpen meg kell említeni a most Wolfram von Eschenbach szerepében a Lauri Vasar helyett beugróként fellépett Birger Radde alakítását, éneklését, a magyar szoprán mellett a főbb szerepekben az énekesi gárda másik kiemelkedő, biztos pontja volt. Jó volt – ha kellett, erőteljes, ha kellett, megalázott – elgyengült, haldokló hősnőként Elisabet Strid. Bretz Gábor Hermann őrgrófja szilárdan uralkodott, és a többi szereplő is kitűnően helyt állt. Kivételesen jók voltak a kórusok - ebben a műben az átlagnál sokkal fontosabb a szerepük.

A rendezés – mint a többi opera esetében is, amelyek az évek alatt többször színre kerültek – több kisebb ponton változott. A szereplők mai ruhákban voltak, de nem volt sok és idegesítő modernizálás tevékenységeikben. Maradtak a hostess lányokként megjelenő apródok, és az ellentmondásos „belövési” jelenet: a rendező talán arra akar rámutatni, Tannhäuser halálát túladagolás – bár ő valójában leküzdhetetlen (igaz akkor még pszichiáterek nem voltak) szexfüggőségben szenved – okozza. Túl a hiányosságokon: nagyerejű, nagysikerű előadás volt, igaz, maga a zene ehhez szinte minden percében elvarázsoló alapot ad.

Bryn Terfel az estjén négy áriát, illetve részletet adott elő Wagner-operákból. Hans Sach monológjával kezdete a Mesterdalnokok második felvonásából, kissé soknak tűnt hangjának lebegése a hosszabb hangokon, de igazából hangjának erejéhez, kifejezőképességéhez az olyan drámai jelenetek valók, mint a Hollandi monológja az első felvonásból. A Fischer Ádám vezényelte teljes nagyzenekar, a Nemzeti Filharmonikusok előtt sem vallott szégyent Terfel, de ha kellett, pianissimókkal sem maradt adós. Jó volt Wolframként a harmadik felvonás Esthajnalcsillag dalban, és amit tud: az utolsó megjelenésekor ismét az olyan drámai csúcsponton mutatkozott meg leginkább, amit az engedetlen Brünnhildét a lángfal mögött álomba parancsoló ellenállhatatlan haragú Wotanként mutatott meg A walkür-részletben. Az ilyen áriaestek jó betekintést adnak az énekesek képességeibe, de hiányérzettel is járnak, jó lenne őket teljes szerepekben is látni.