Nem érti, vagy nem akarja érteni Mészáros Lőrinc a plebejusok haragját. Jó lenne, ha elfogadnánk végre a megmásíthatatlan tényt, és nem lepődnénk meg folyton: ő milliárdos, az volt és vélhetően az is marad. Tán csak azt felejtette hozzátenni, hogy erre a pályára és előjogokra született, s a gázszerelés csak amolyan bemelegítés volt. Persze nem könnyű elkönyvelni a felháborodást, ha valaki okosabbnak gondolja magát Zuckerbergnél; a sok-sok nulla megszerzése után, ami a számláin áll, ő maga is elhitte, hogy valóban a tehetsége alapján lett az ország leggazdagabb embere.
Alapvetően itt nem irigységről van szó. Engem például egy pillanatig sem dühít, hogy a világ egyik legjobb csapatában játszó Szoboszlai keresete többszörösen meghaladja a magyar átlagbért, ahogy azon sem szoktam rágódni, hogy Bödőcs Tibor vagy Majka mennyi osztalékot vesz ki a cégéből. A tehetség és a teljesítmény ugyanis megérdemli a befolyó összeget, arról nem is beszélve, hogy őket – a humoristát idézve – valóban mi finanszírozzuk azzal, hogy nézzük, hallgatjuk őket. Egyszerű és átlátható üzlet. Talán csak annyit sajnálok, hogy szépíróként a teljesítményből ma már nem lehet meggazdagodni, pedig Závadától Bodor Ádámig, Kemény Istvántól Peer Krisztiánig sokan megérdemelnék, hogy ott legyenek valahol a nyomukban. De értem én: az irodalom ma nem az a „termék”, ami tömeges érdeklődést váltana ki, elégedjenek hát meg „csak” az örök hírnévvel.
A Mészároshoz hasonló fideszes pénzmágnesek tehetsége viszont pusztán abból áll, hogy folyton ők vannak jókor jó helyen. Semmi több. Ez nem találmány, nem kiváló üzleti érzék, ebben nincs semmi szórakoztató, és még a messzi távolban sem dereng fel semmilyen nemes cél. Ez pusztán tökélyre fejlesztett lopás, nap mint nap, ipari mennyiségben (ha régebben a nokiás doboz vagy a talicska volt a mértékegység, ma már egy meg nem álló futószalagot kellene elképzelnünk.) A vagyonuk, és annak minden megnyilvánulása tehát a korrupciót testesíti meg, amit csak tetéznek a pimasz kivagyisággal és pökhendiséggel. (Gondolom, nem gyalog.)
Jó esetben majd egy regényben végzik pár évtized múlva – ahogy Spiró közelgő nagylélegzetű műve mesél a mai olvasóknak a reformkorról Táncsics Mihály felesége révén (az Orbán-korról írt eposzt nem is lenne rossz Várkonyi Andrea szemszögéből elmesélni) –, rosszabb esetben viszont utoléri őket az elszámoltatás. Ezért is lesznek nagy falat Mészáros és társai a leendő kormánynak: ha nem bolygatják őket és összeharácsolt vagyonukat a békesség jegyében, több nemzedék érezheti úgy, ismét szembeköpték azzal, hogy utólag is ráütik a jóváhagyás pecsétjét a nyílt rablásra. Ha meg nekifognak, ki tudja, milyen dominók dőlnek majd le a sorban.
Ám az ő elszámoltatásuk nem pusztán az igazságszolgáltatás elemi követelménye, hanem a közerkölcs visszahelyezése a régi presztízsébe. Annak a szinte elfeledett hitnek a felélesztése, hogy a következmények nem politikai fegyvernek vagy elterelésnek számítanak, hanem a népharag által is követelt jogos büntetésnek.