Gyermekkorom egyik legidegesítőbb kérdése volt. A felnőttek mélyen belehajoltak az arcomba, hogy a szemembe nézhessenek, majd mellőzve a szokásos gügyögést, már mondták is: mi leszel, ha nagy leszel? Egy ideig az volt a válasz erre, amit magam körül láttam, és csodáltam: szemetes (a szuszogó autó miatt), mozdonyvezető, aszfaltozó. Később, ahogy a fantázia elszakadt a rögvalóságtól: űrhajós, felfedező, mély-búvár.
Kelletlenül válaszolgattam, mert az igazat nem akartam elmondani. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy nekem sikerülni fog a bravúr, miszerint én felnőttbőrben is megmaradok gyereknek, és nekik tudvalevően nem kell dolgozniuk. Ez az elhatározás hosszú ideig lappangott bennem, és érdekes formákban tört elő. Az első novelláskötetem váradi bemutatóján jogosan fogalmazta meg valaki a kritikát: de hát ezekben a történetekben nem dolgozik senki! A húszas éveim elején jártam, és őszintén szólva, nekem ez fel sem tűnt.
Egy idő után viszont már illett racionálisabb válaszokkal kielégíteni a felnőttek kíváncsiskodását. Valamilyen polgári szokás lehetett ez amúgy, az élet tervezhetőségének és kiszámíthatóságának békebeli ideje, a staféta átadásának lehetséges ünnepélyes pillanata, ám a kommunizmusban eléggé röhejesnek hangzott. Már ha komolyan tették fel. Nekem például a leendő szakmám eszembe se jutott, hiszen az újságírás a diktatúrában mindenről szólt, csak az olvasók hiteles tájékoztatásáról nem. A mérnöki mánia miatt ráadásul a helyzet úgy festett, mint a viccben, amikor a Szovjetunióban dolgozatot íratnak a gyerekekkel. Első kérdés: Ki a példaképed? Második kérdés: Miért pont Lenin?
Ma már nem nagyon gyötörjük hasonló életvezetési kérdéssel a gyerekeket. (Én legalábbis egyszer sem tettem fel Duskának.) Talán az is lehet emögött, hogy elképesztő sebességgel jönnek létre új szakmák, és süllyednek el régiek. (Húsz éve ki akarhatott még influenszer vagy honlaptervező lenni?) Könnyen lehet, hogy miként Ceaușescu Romániájában a mérnöki hivatás iránti rögeszme szabta meg a fiatalok pályáját, úgy a jövőben a klímaváltozás kényszere dönti majd el, hogy mivel kell minél sürgősebben és tömegesen foglalkozni. A szükség varrja majd a gombhoz a kabátot, és nem a fantázia. De talán már azért se nagyon firtatjuk ezt a dolgot, mert a több mint két évtizedes „újvilág” arra is megtanított, hogy munka nélkül is simán meggazdagodhat valaki. (Lehet, hogy az én „megmaradok gyereknek” projektemmel igazából azt akartam mondani, hogy politikus leszek, tanácsadó vagy oligarcha? Csak kissé szofisztikáltan fejeztem ki magam?)
A változást az eredeti példám is jól érzékelteti: ma újságírónak lenni vagy a propagandát jelenti, és ezzel visszakanyarodunk a szakma kommunista meghatározásához, vagy lassan a gerillaharcok egyik formájává válik, amikor már egyetlen EU-s pályázat is tönkretehet egy egész szerkesztőséget. Gyerek legyen a talpán, aki ezen kelet-európai viszonyok, a történelem zegzugai között képes eligazodni. Vagy a jövőbe látni.
Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem könnyű egyensúlyba hozni a kedvet a tehetséggel. Mert hiába lenne Duska egész jó az aprólékos figyelmet igénylő tervezői munkákban, ha az életkedve is elmegy tőle, mert a szárnyaló lelke a művészi pályák felé húzza. A saját példámból megtanultam, hogy e tekintetben nem segít a terelgetős jótanács, a szülői rábeszélés meg pláne. Ó, istenem hányszor hallottam én otthon, hogy a fogorvosság biztos alap, mert történjék bármi, a fogfájás előbb vagy utóbb úgyis az orvoshoz kergeti az embert? Én viszont egész egyszerűen nem akartam nyálas szájakban turkálni görnyedten. Ma viszont, amikor combos összegeket perkálok ki egy-egy fogam megmentéséért vagy pótláséért, és az orvos kényelmesen ül mellettem a székén szinte futurisztikus környezetben, mintha csak egy sci-fibe illő űrhajó hídján lenne, kicsit másként látom a régi undoromat. De még ez sem jelenti azt, hogy az eszem hosszú távon képes lett volna legyőzni a gátlásaimat.
Könnyen lehet, hogy egy olyan világban, ahol a szakmák eleve azt jelentik, amit, és szédítő a kínálat sokszínűsége, én sem kényszerültem volna ennyi vargabetűre. Viszont máig jól emlékszem a régi félelmemre úgy húsz, huszonegy évesen, amikor már belső használatra sem tudtam válaszolni a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdésre. Csak azt tudtam, hogy mi nem. És a lista egyre hosszabbra nyúlt.
Ráadásul az elmúlt évtizedek alaposan kikezdték az életre szóló munkahelyek fogalmát. A szüleink és nagyszüleink még jobbára az „egy munka-egy házasság-egy lakás” háromszögében élték le az életüket. Az én „szeszélyességem” munkahely, kapcsolatok és költözések szempontjából, három vagy négy régi életre is elegendő lett volna. Talán akkor járok el a legjobban, vontam le végül a következtetést, ha a saját rögeszméim sulykolása helyett a rugalmasságra nevelem Duskát, a kényelmes életpálya-modell keresése helyett a kaland fontosságát hangsúlyozom. Hiszen minden válasz megtalálása a fontos kérdésekre olyan, mint végigmenni egy hatalmas kalandpark olykor ijesztő próbáin.
Szóval mit csinálok, ha majd nagy leszek? Hát, élek.
Kelletlenül válaszolgattam, mert az igazat nem akartam elmondani. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy nekem sikerülni fog a bravúr, miszerint én felnőttbőrben is megmaradok gyereknek, és nekik tudvalevően nem kell dolgozniuk. Ez az elhatározás hosszú ideig lappangott bennem, és érdekes formákban tört elő. Az első novelláskötetem váradi bemutatóján jogosan fogalmazta meg valaki a kritikát: de hát ezekben a történetekben nem dolgozik senki! A húszas éveim elején jártam, és őszintén szólva, nekem ez fel sem tűnt.
Egy idő után viszont már illett racionálisabb válaszokkal kielégíteni a felnőttek kíváncsiskodását.
Valamilyen polgári szokás lehetett ez amúgy, az élet tervezhetőségének és kiszámíthatóságának békebeli ideje, a staféta átadásának lehetséges ünnepélyes pillanata, ám a kommunizmusban eléggé röhejesnek hangzott. Már ha komolyan tették fel. Nekem például a leendő szakmám eszembe se jutott, hiszen az újságírás a diktatúrában mindenről szólt, csak az olvasók hiteles tájékoztatásáról nem. A mérnöki mánia miatt ráadásul a helyzet úgy festett, mint a viccben, amikor a Szovjetunióban dolgozatot íratnak a gyerekekkel. Első kérdés: Ki a példaképed? Második kérdés: Miért pont Lenin?
Ma már nem nagyon gyötörjük hasonló életvezetési kérdéssel a gyerekeket. (Én legalábbis egyszer sem tettem fel Duskának.) Talán az is lehet emögött, hogy elképesztő sebességgel jönnek létre új szakmák, és süllyednek el régiek. (Húsz éve ki akarhatott még influenszer vagy honlaptervező lenni?) Könnyen lehet, hogy miként Ceaușescu Romániájában a mérnöki hivatás iránti rögeszme szabta meg a fiatalok pályáját, úgy a jövőben a klímaváltozás kényszere dönti majd el, hogy mivel kell minél sürgősebben és tömegesen foglalkozni. A szükség varrja majd a gombhoz a kabátot, és nem a fantázia. De talán már azért se nagyon firtatjuk ezt a dolgot, mert a több mint két évtizedes „újvilág” arra is megtanított, hogy munka nélkül is simán meggazdagodhat valaki. (Lehet, hogy az én „megmaradok gyereknek” projektemmel igazából azt akartam mondani, hogy politikus leszek, tanácsadó vagy oligarcha? Csak kissé szofisztikáltan fejeztem ki magam?)
A változást az eredeti példám is jól érzékelteti: ma újságírónak lenni vagy a propagandát jelenti, és ezzel visszakanyarodunk a szakma kommunista meghatározásához, vagy lassan a gerillaharcok egyik formájává válik, amikor már egyetlen EU-s pályázat is tönkretehet egy egész szerkesztőséget.
Gyerek legyen a talpán, aki ezen kelet-európai viszonyok, a történelem zegzugai között képes eligazodni. Vagy a jövőbe látni.
Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem könnyű egyensúlyba hozni a kedvet a tehetséggel. Mert hiába lenne Duska egész jó az aprólékos figyelmet igénylő tervezői munkákban, ha az életkedve is elmegy tőle, mert a szárnyaló lelke a művészi pályák felé húzza. A saját példámból megtanultam, hogy e tekintetben nem segít a terelgetős jótanács, a szülői rábeszélés meg pláne. Ó, istenem hányszor hallottam én otthon, hogy a fogorvosság biztos alap, mert történjék bármi, a fogfájás előbb vagy utóbb úgyis az orvoshoz kergeti az embert? Én viszont egész egyszerűen nem akartam nyálas szájakban turkálni görnyedten. Ma viszont, amikor combos összegeket perkálok ki egy-egy fogam megmentéséért vagy pótláséért, és az orvos kényelmesen ül mellettem a székén szinte futurisztikus környezetben, mintha csak egy sci-fibe illő űrhajó hídján lenne, kicsit másként látom a régi undoromat. De még ez sem jelenti azt, hogy az eszem hosszú távon képes lett volna legyőzni a gátlásaimat.
Könnyen lehet, hogy egy olyan világban, ahol a szakmák eleve azt jelentik, amit, és szédítő a kínálat sokszínűsége, én sem kényszerültem volna ennyi vargabetűre. Viszont máig jól emlékszem a régi félelmemre úgy húsz, huszonegy évesen, amikor már belső használatra sem tudtam válaszolni a „mi leszek, ha nagy leszek” kérdésre. Csak azt tudtam, hogy mi nem. És a lista egyre hosszabbra nyúlt.
Ráadásul az elmúlt évtizedek alaposan kikezdték az életre szóló munkahelyek fogalmát. A szüleink és nagyszüleink még jobbára az „egy munka-egy házasság-egy lakás” háromszögében élték le az életüket. Az én „szeszélyességem” munkahely, kapcsolatok és költözések szempontjából, három vagy négy régi életre is elegendő lett volna. Talán akkor járok el a legjobban, vontam le végül a következtetést, ha a saját rögeszméim sulykolása helyett a rugalmasságra nevelem Duskát, a kényelmes életpálya-modell keresése helyett a kaland fontosságát hangsúlyozom. Hiszen minden válasz megtalálása a fontos kérdésekre olyan, mint végigmenni egy hatalmas kalandpark olykor ijesztő próbáin.
Szóval mit csinálok, ha majd nagy leszek? Hát, élek.
