Tizenöt éve, 2010 májusában került fel az Országgyűlés honlapjára a frissen megválasztott Orbán-kabinet első és máig egyetlen kormányprogramja, benne előszóként a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával. A NER névadó dokumentuma a mai olvasó számára leginkább paródiának tűnik: Európában aligha létezik megosztottabb, együtt-nem-működőbb nemzet és ország annál, amilyenné Orbán Viktor Magyarországot formálta. A nagyon kevés konkrét, számonkérhető ígéretet tartalmazó programnak pedig nagyjából mindenben az ellenkezőjét csinálták – ezt nem a megrögzött ellenzékiség mondatja velünk: meggyőződhet róla a Fidesz legelkötelezettebb hívei közül is bárki, aki legalább most, másfél évtized múltán veszi a fáradságot, és beleolvas a finoman szólva is rosszul öregedő szövegbe.
A pátens, ahogyan az orbáni kormányzás is, minden magyarhoz szól (a határokon innen és túl), ám a gyakorlatban csak a kormánypárt mindenkori híveit tekinti a nemzet részének.
A „nemzeti együttműködés kormánya” nem- csak a pillanatnyilag legerősebbnek tűnő ellenzéki pártot hazaárulózza le rutinszerűen (függetlenül attól, hogy Tiszának, Jobbiknak vagy MSZP-nek hívják/hívták-e éppen), hanem mindenkit, aki az abszolútnak gondolt hatalmát bármely területen meg meri kérdőjelezni.
Voltak itt már hazaárulók és nemzetidegenek a magánnyugdíjpénztárban maradók, a környezetvédők, az újságírók, a nem a NER dicsőségét zengő írók és filmesek, az állami földvagyon fideszes nagytőkések kezére adását kritizáló gazdálkodók (Kishantos), a választási ígéreteket számonkérő egykori társutasok (Ángyán, Pálinkás), az ápolók, a pedagógusok, a vasutasok, a színésznövendékek, a fiatalok, az értelmes tanulnivalóra vágyó és ezért a tanulmányaikat külföldön folytató diákok, a regionális elsősége ellenére az országból kiszorított CEU hallgatói és oktatói, az akadémikusok, a melegek, a nem kormánypárti szavazók, a megélhetési okból vagy az egyéni, illetve csoportelnyomás elől külföldre menekülők, az Orbánnal szembeforduló kis- és nagyvállalkozók – felsorolni is nehéz, hogy ki mindenkit akolbólítottak ki a nemzetből 2010 óta, szigorúan az együttműködés nevében, de az bizonyos, hogy együttvéve sokmilliónyian vannak. Ez az igazi hungarikum; Trianon újratöltve: miközben az országban a rendszer bántóan sikertelen népesedési politikája ellenére még mindig kilenc és fél millióan élnek, Orbán Viktor nemzete legfeljebb szűk hárommillió emberből áll – a kétharmadnak másfél évtized alatt sikerült kizárnia a magyar nemzetből a magyarok kétharmadát. Nem csak azzal, hogy a zenekar kizárólag a maradék egyharmadnak játszik: tettek és tesznek róla, hogy az ilyen-olyan okból nem magyarnak minősített többség folyamatosan rosszul érezze magát a hazájában.
Annak illusztrálásául, hogy mit is lehetett volna ehelyett csinálni, élve a kétharmados felhatalmazások sorával, az uniós adófizetőktől érkező megszámlálhatatlan ingyenpénzzel meg a legalább tíz évig tartó külső konjunktúrával, érdemes felidézni néhány példát az Orbán-kormány 2010. májusi ígérettéziseiből (amelyek amúgy szinte pontosan egybeesnek a Fidesz eredeti választási programjával, vagyis nyugodtan állíthatjuk: erre kérték és kapták a felhatalmazást). A programszövegben nem egyszerűen egymillió új munkahelyről volt szó, hanem arról, hogy ezek nagyrészt a magas hozzáadott értékű kreatív iparágakban jönnek létre. Ígértek még rugalmas, családbarát foglalkoztatási formákat (lett helyette homeoffice-tilalom az állami szektorban), fellépést az erőfölény és a monopóliumok ellen, a mezőgazdaságban a kis családi gazdaságok megerősítését, depolitizált közbeszerzési rendszert, versenyképessé tett oktatást, megerősített középosztályt, egészségügyi reformot a GDP-arányos ráfordítások jelentős növelésével meg olyan Magyarországot, „amely az élet meghatározó területein már a nyugat-európai működés jeleit mutatja”.
Nemzeti együttműködés? Ítéljék meg önök, hogy sikerült-e. Most, erősen a vége felé úgy fest, hogy nem nagyon: az a torzó, amivé szívós munkával a nemzetet csonkították, egy választáson legfeljebb a második helyre lehet elég.