Annak idején valami felrobbant Egerben és az országban, ami a művészetemet illeti. A meghirdetett akcióra hihetetlen sok ember jelentkezett, olyan volt a hype, mint amikor beteg gyermekeknek vagy valami nemes célra gyűjtenek emberek egy fél milliárdot pár hét alatt! A felhívás arról szólt, hogy bárki rendelhet képet, én kenem és annyit ad, mintegy adományként, amennyi belefér, mindent elfogadok. Rendeltek grófok, bárók, válogatott cigánylegények, ezenkívül egri potentátok, rendőrnyomozók, autószerelők, budapesti művészek, egri diákok, a Vármúzeum igazgatója, a Más Klub volt tulajdonosai, kollégák, roma tetoválóművész Felnémetről, gitárművész, névtelenek és nevezettek. Teljesen random személyek pénzt dobtak a postaládánkba, minden lábjegyzet nélkül, és voltak, akik az utcán adtak át borítékot. Rendeltek gyerekszoba festést, graffitit kertbe, kocsmába, karikatúrát, hagyományos street artot és vászonképeket. A pénz nagyon gyorsan gyűlt, mire elérkezett az indulás napja, már 9000 font volt készpénzben a zsebemben. Mert bármekkora összeg folyt be, azonnal váltottuk fontra, nehogy elmenjen pizzára, áramszámlára, benzinre, vagy sörre...
A gyűjtésben voltak elgondolkodtató részek is. Az egri Fidesz egyik alakja szintén ajánlott pénzt. Írtam neki, hogy ugye nem hisz akkora baleknek, hogy a város majd rajtam nyerít, hogy a nagy ellenzéki rajzoló a Fidesz pénzén vette meg a repülőjegyet! Komoly szócsata alakult ki, a végén azt hallottam vissza, hogy arról dumálnak a városomban, ilyenek ezek, ellökik a segítő kezet!
Ugrás a Mariana-árokbaA vezetési tanfolyamot hipersebességgel csináltam meg, a legjobban én voltam meghökkenve, hogy egy fél év alatt abszolváltam és az indulás előtt 3 héttel kezemben volt a nemzetközi teherautó vezetői jogsi.
Az indulás napja rohamtempóval közeledett. A baromfiudvarban bóklászó pár tyúkocskát egy szomszédban élő cigány családnak adtam át, olyan volt az udvar a kiürült ólakkal, mint Vuk dúlása után a Simabőrű hátsó kertje. Felverte a dudva, már nem jártam ki kapálni. Vár állott, most kőhalom.
Elfogytak a farakások, már nem vettem új szálfákat, a rozsdásodó rotakapa a tárolóban állt a Stihl fűrésszel.
Kétségbeesetten rohangáltam a városban, próbáltam mindenkitől elköszönni. Az unokatesóm férje veregette a hátam, mondta, nem félt, én mindig talpra esek. Ebbe a mondatba évekig kapaszkodtam nehéz szituációkban!
A gyerekekkel közölnünk kellett a hírt. A nappaliban ültünk. Kimentem, elszívtam egy cigit, megittam egy pohár bort, aztán még egy cigi. Megpróbáltam, de tényleg, hihetetlen óvatosan felvezetni. Meséltem róla, hogy nagyon érdekes helyre fogunk elmenni, ahol fókák élnek a parton, ahol mindig zöld a fű és ahol új életet kezdünk, ami nagyon vicces lesz és izgalmas. A detonáció hatalmas volt. Andor békésen aludt az ágyban, Ilka boldogan tapsolt, ám Lida elkezdett sikoltozni, úgy bevágta az üvegajtót, hogy megrepedt. Dermedten ültünk Ritával, én lekuporodtam az ajtó mellé, és ott kezdtem el csendesen mesélni. Meséltem, hogy nem megyek el, csak előremegyek. Meséltem, hogy Ők a legfontosabbak nekem és hogy nem kell aggódni, minden rendben lesz. Az ajtó egy résnyire kinyílt, s bár a gyerekünk nem jött ki, tudtam, feszülten figyeli minden szavunkat. Később kiderült, félreértette, azt hitte, elhagyom a családot, valaki másért. Hatéves volt.
A helyi lap csinált velem egy riportot. Pár fotó és egy egész oldalas beszélgetés. Néha elolvasom 9 év távlatából, nézem a fotón a barna hajú embert, aki voltam, megsajnálom, mert amiket mond, duzzadó önbizalma sajnálatot érdemel. Mit tudott ő még arról, ami jön.
Az Ilka utcai Down központban fújtam, egy egész emeletes graffitit, azt hiszem, az ötödikre. Nekik természetesen ingyen, csak anyagköltségért. Érdekes ez a hely. Sokat lehet tanulni tapasztalati úton. Az a kis csoport, amelynek a gyűléseire Rita járt rendszeresen, szép példáját adta, hogy a betegségek, problémák, speciális gyerekek, de említhetnénk bármely pozitív (lottó ötös, váratlan találkozások, jó történések) dolgot is, mennyire nem logikai úton találják meg a szereplőiket ebbe a szélesvásznú filmbe. Sorstársaink, másik hat család, teljes spalettáját adták a magyar társadalomnak. Volt bennük menzáról szakácsnő, de világutazó hippi hölgy és felső vezető is. Olyan megrendítő diskurzusok, sírások, röhögések tarkították az időt, amíg ott voltunk, hogy szinte elvághatatlan köteléket növesztett a nők közé. Rita a mai napig tartja velük a kapcsolatot, szurkolnak egymásnak, és megosztják élettörténetüket egymással. Az ember elfogadóbb és megértőbb lesz szerintem a másfélékkel, kicsit furcsábbakkal, akik nem úgy lépnek egyszerre, akiknek nem jut rétes estére, mert már nem is olyan nehéz elképzelni, hogy lehetnék én az almaboros pacák a sarkon hajléktalanként, a bepisilt, egykor jobb időket látott nénike a játszótéren banyatankkal, vagy rákos kortársam egy elköszönő Facebook-posztban. Az élet nem egy Disney film, haragszom az amerikai filmiparra, mert inkább a magyar népmeséket kellene erőltetni, ahol nehézségek vannak és nem hazudják a gyerekeknek, hogy minden rendben lesz, mert nem lesz rendben! Nem lehet rendben egy olyan földön, ahol Donaldok és Vlagyimirok, Viktorok és drogbárók, lelkibetegek és nőgyűlölők, akaratosak és pénzéhesek, paraziták és pedofilok ülnek a traktor volánjánál, mi pedig kókadozó árvácskaként várjuk a történéseket.
Kik azok, akik már középiskolában sok pénzt akarnak, akik már ott ledumálják a tanárt a katedráról?! Kik azok, akik már akkor karrieristák és az osztálytalálkozón sem belépnek, hanem bevonulnak az étterembe?! És kik azok, akik halk szavukkal, mintegy lágyan ringatózva teljesen nevetséges, élhetetlen, vesztes, nem kifizetődő munkát vállalnak, akik valahogy nem foglalkoznak a pénzzel, a piszkos anyagiakkal?! Kik azok akik könyvtárosok lesznek, és csendben, kesztyűben hajtogatják a lapokat, kik azok, akik beteg gyerekeknek bohóc jelmezben vicceskednek, tartják a kis testeket, tornáztatják őket?! Kik azok, akik alig látható fizetésért, statisztikát rontó nettóval, minden reggel megjelennek egy munkahelyen, átölelik a szülőket, suttognak a fülünkbe, mosolyognak a kicsinyekre, simogatnak és dúdolnak? Kik ŐK?
És csinálják ezt évtizedeken át, Ők maradnak, de a gyerekek újabb hulláma, jön, csak jön, minden évben, s Nekik, minden évben, meg kell győzniük a szülőket, hogy ne ugorjanak ki az ablakon, hogy van remény és hogy nevessenek, mert az élet szép, csak az életük nem a disney-s rész lett, hanem a hamvasbélás vagy a kisbicebócás…
Talán patetikusan hangzik, de vannak angyalok, vannak jó boszorkányok, vannak hobbitok, vannak fehér tündérek. Csak nagyon rohan a világ, és nem mindig látjuk Őket. Ha azonban lassítunk, hoppá, ott guggolnak a körtefa mellett és beszélgethetünk velük, csak időt kell hagynunk a kvaterkázásra.
Hat hét, öt hét, négy hét, három hét, kettő hét, egy hét... reggel hét, ébredek. Apám a kapuban áll, veri az ablakot, indulunk a repülőtérre. Kócos hajjal állok, este egy haverom jött át elképesztő történettel. Illegálisan beszöktek olasz anarchistákkal Kobaniba (Szíria) az Isis kivonulása után három nappal, lőttek rájuk, és ő csak mesélt és mesélt, és én csak hallgattam, töltöttem a bort. Kapkodok, pár filctollat még bedobok, teljesen szervezetlen a kivándorlásom, az egész család pattan be a kocsikba, konvojban megyünk, csak Édesanyám nem fér be, integet a kapuban, akkor jövök rá, ez nem vicc, elindultam. Mi lesz ha többet nem látom Anyám? Már ekkor reszketek, mint a nyárfalevél.
Az indulás előtt, betettem a YouTube-ra az „Elindultam szép hazámból” népdalt.
A repülőtéren integetnek a családtagok, Apósom veregeti a hátam, Rita Anyukája biztatóan integet, a gyerekek ijedten bújnak Rita mögé, reszket a szánk, majdnem elhányom magam, annyira félek, Rita simogatja a hátam, sokkal jobban tudja, mint én, hogy ez nagyon kemény időszak lesz.
Sodródom a tömeggel a reptéren. Az agyamban az egri McDonald's vezetőjének szavai dobolnak. Dolgoztam neki, valami kis fagyis standot kellett kifestenem, szintén az akció keretében a strandon. Mikor kifizette a járandóságom a kezembe, kérdezte, hogy vagyok. Megmondtam neki őszintén, hogy rettenetesen. Elkerekedett szemmel kérdezte, hogy miért?
Elég élesen csattantam fel...
– Miért? Ez jó… Felmondtam a munkahelyemen, indulok egy idegen országba, és azt se tudom, mi fog velem történni. Van egy speciális gyerekem, amivel nem számoltam, és én ezt az egészet nem is így akartam! Félek és reszketek és elegem van. Elegem van az ország helyzetéből, és nem vagyok jól, nagyon nem vagyok jól… a gyerekem, a gyerekem...
A hölgy odalépett a babakocsihoz, kicsit forgatta az Andort és rámosolygott. Majd hozzám fordult.
– Na ide figyelj! Nézd meg ezt a gyereket! Van egy darab feje, két keze, két lába, és… szerintem teljesen rendben van. Aranyos a mosolya, nem tudom, mi a bajod! Nem torzszülött, Ő ilyen lett… És figyeld meg, ez a gyermek olyan ajtókat fog kinyitni nektek, amely ajtók létezéséről még nem is tudsz.
Ott álltam az arany kártyánkkal a babakocsiban, de én erről semmit nem tudtam.
