Mindenki a véleményünkre kíváncsi. Kérdőívet küld a kormány és a Tisza, csúcsra járnak a közvélemény-kutatók. Az országot fele-fele arányban megosztja, mit gondol Ukrajnáról. Nem volt ez mindig így, 2022 előtt nem volt különösebb bajunk a szomszéddal. Legalábbis, ha nem számítjuk a határ menti korrupciót, a zárjegy nélküli cigarettát, vodkát, meg amit még csempészni lehetett. De úgy összességében rendben voltunk velük.
A kormány hátborzongató időket idéző propagandagépezetének sok munkája van abban, hogy
mostanra az ukránokat a Fidesz-szavazók közül sokan patás ördögnek, elnöküket meg egyenesen Belzebubnak tartják. A miniszterelnök a héten egy útavatáson Ukrajna EU-s tagságát nevezte a következő évek legfontosabb magyar politikai kérdésének.
(Ez jó hír, hiszen akkor a valamivel húsba vágóbbnak tűnő problémákat, mint a gazdasági leszakadásunk, az oktatás végromlása, az egészségügy leépülése, a szegény régiók felzárkóztatása, addig mind meg fogják oldani.) A Fidesz kommunikációs igazgatója még rátett egy lapáttal. Facebook-bejegyzésében a majd Ukrajnába menő EU-pénzek mellett kitért a közbiztonsági problémákra, a „rengeteg fegyverre”, a szervezett bűnözésre, a kábítószer-kereskedelemre, az egészségügyi és a munkahelyekkel kapcsolatos kockázatokra. Arra nem, hogy Ukrajnára a leggyorsabb eljárás esetén is hosszú és keserves tárgyalások várnak, több ezer uniós jogszabályt kell beemelnie saját jogrendjébe és mindennek a végén még ott van az összes EU-tagállam jóváhagyása.
Orbán többes célt követ az elkeseredett ukránellenes agitációval: erősíti Moszkvához fűződő szövetségét és az amerikaiakra is kacsint, miközben a haza védelmezőjének szerepében tetszelegve próbálja izgalomban tartani szavazótáborát. Az ukránok pedig itt maradnak a szomszédban – és tudják, amikor bajba kerültek, a magyar kormány hátba szúrta őket.