Az egyedüllét persze nem teljes, mert Bella marad a szokásos teendőkkel, és a lakással is legalább úgy kell törődnöm, mintha kényes élőlény volna, néma mellékszereplő, aki akkor kezd csak el csacsogni, amikor a nejem hazatér: készséggel elárulja neki a legapróbb mulasztásomat is. Ezért aztán idejében le kell kenyereznem, mosogatok és porszívózok, kikotrom az elérhetetlenebb sarkokat, kirázom az ágytakarót, hogy cinkos hallgatásra bírjam. Maradjon csak minden közöttünk.
Addig viszont minden csupa luxus. Például az a ritka adomány, hogy hallom a saját hangom. Vagyis olyan csend van, hogy két gondolatom is tudja követni egymást, és nem ékelődik bele semmilyen kósza nesz, ami a szemét vagy a kutya levitelére buzdít, netán arról faggat, hogy ki játszotta a Pókembert Andrew Garfield után, és azt megnézheti-e már egy tízéves is. Persze elvileg épp azt szeretjük a családban, hogy eleven és mozgékony lény, minden tanítgatás ellenére is kiszámíthatatlan, kér és parancsol, simogat és csépel, és közben úgy viselkedik, mint egy vak a paradicsompalánták között. És ilyenkor, ebben a szelíd hurrikánban kellene elmélyedni, teszem azt, James Cook tragédiába fulladó harmadik expedíciójába, mert ezt a könyvet várják tőlem megszerkesztve a harmadik hét végére.
Egy családban mindig történik valami, és ez a „mindig” amilyen szeretetteljes (mernék mást írni), olyan fárasztó is tud lenni egyben. Állandóan ingázom az apa, férj és a szerkesztő szerepe között, mert aki otthon dolgozik, egy kicsit mindig dolgozik. Kisebb, de inkább nagyobb megszakításokkal. Ilyenkor viszont már annak is örülök, hogy én osztom be a magam idejét, olykor alkudozva Bellával és a lakással, de velük azért lehet.
Énidő: ezt a bűvös szót én viszonylag későn kezdtem igazán értékelni. Hiszen sokáig csak úgy lubickoltam benne, fel sem tűnt, hogy van nekem ilyen, és ez mennyire értékes tud lenni. Igazából kicsit divatos, túllihegett, áltudományos fogalomnak gondoltam, amivel kábé úgy lehet házalni, mint a „rezgésekkel” meg az „energiával”. Ma viszont olyan, mint egy falat kenyér, amihez még egy kis szalámit is csaptak. És ez tényleg „énidő”, nem lesz belőle más.
Van egy aranyos film, az Elhajlási engedély, amelyben két veterán férj engedélyt kap a feleségétől, hogy következmények nélkül becsajozzanak. Ám az egy hét totális szabadságból nagyobbrészt csak heverészés lesz, némi fűvel és piával. Másrészt pedig ott van a Last Vegas nagy igazsága, amit, ha jól emlékszem, Morgan Freeman karaktere önt szavakba a négy nyugdíjas talán utolsó Las Vegas-i kalandtúráján: ha meg is csalnám a nejem, ezt a nagy sztorit annak mesélném el, aki a legközelebb áll hozzám, vagyis neki. A szeretet paradoxona ez, hogy még az eltávolodásban is az ő közelségét érzem. Akkoriban, a film bemutatása idején, vagyis bő tíz évvel ezelőtt, erre még fintorogtam, ma viszont szerencsésnek érzem magam, hogy pontosan értem az akkor lemondónak, ma viszont szimplán boldognak hangzó szavakat. Az idő súlya talán még annak is elhozza a bölcsességet, aki nem akarja.
Nincs hát szükségem effajta engedélyre (mernék mást írni), az én szabadságom szigorúan az enyém marad, és ilyenkor tényleg olyan vagyok, mint egy kamasz, csak kissé lomhább változatban. Magamnak főzök, a magam ízei szerint, a magam hanyagságával vagy épp körültekintő gondosságával, és a következményeit is én viselem másnap. Néha engedem, hogy felülkerekedjen rajtam az agglegényélet fésületlensége, ahogy a nők mondani szokták, „elhagyom” magam, mert épp az élvezetes benne, hogy senki sem figyel, senkinek sem kell megfelelni. A felnőtt élet egyik hozománya, hogy valamilyen tekintet mindig gúzsba köt, sok apróra váltott Nagy Testvér követ a maga kameraszemével hol a főnökünk, hol a szomszédaink, hol a bolti eladó képében, és mi folyton keressük a holtteret, ahol letehetjük ezt a súlytalan terhet. A XXI. századi ember különösen átérezheti ezt a szorongást, hiszen a közösségi média megteremtésével mintha megsokszoroztuk volna az egymást figyelő tekinteteket, és még nagyobb rajtunk a nyomás, hogy a másoknak megfelelő, lájk-kompatibilis életet éljük.
Pedig egy kattintással kivehetnénk a szabadságunkat, és élvezhetnénk az offline magány tágasságát.
Persze tisztában vagyok vele, hogy mennyire csalóka ez az egyedüllét. Igazából csak úgy adja ki az ízeit, hogy tudom, ők ott vannak valahol. Elérhetetlenül közel. Olykor a nagy csendemben is hallani vélem a hangjukat. Aztán megérkeznek a megbeszélt időben, és pillanatok alatt benépesítik a lakatlan szigetemet. Ha nem így lenne, jóval halkabban cincognék. Az írói énemnek kissé fáj, hogy ilyen előrelátható végkifejlete van mindig ennek a történetnek, hiszen szeretne olykor valami váratlant húzni, drámát csinálni, de a való életben épp a dráma hiánya igazán szórakoztató. Magyarán: aki boldogságra vágyik, ne úgy éljen, mint egy regényben. Talán épp az a legnagyobb ajándék az élettől, ha épp nincs rajta mit megírni.
