Ej, buborék, buborék, / Színejátszós, csodaszép, / Imitt veres, amott kék, / Orromból gyött ki elébb. (Laár András)
Majd’ mindenki – aki nem a fennálló rendszer mozgatója-kavarója, cinikus potyázója, rimája vagy lakája, verőlegénye vagy acsargó kutyája – eljut oda, hogy akkor hogyan lehet szépen élni ebben a szaharban? Az nem merül föl valahogy, hogy álljunk át, oszt' Hawaii: ez nem megy, inkább a halál. De addig mondjuk, hogy?
Vannak ilyen iránymutató vigaszok; Ungváry Rudolf, Krisztián papája, aki a kistarcsai internátus hallgatója is volt ’56 miatt, aszongya a „hogy érzi magát” kérdésre, hogy istenien, mert a magyar kultúrában élhetek, és ez oké. A magyar kultúra akkora és akkora csoda és olyan otthonosság, hogy frankón bele lehet merülni (menekülni). Dante leveleiben vissza-visszatér az annyi fájdalommal megfizetett érzés, hogy számkivetett szülővárosán kívül is új szellemi hazára találhat nyelvében és műveltségében, s attól megfosztani már nem lehet (Burckhardt Dantéról).
Jancsó Miklós meg olyasmit válaszolt, hogy jól, majd rosszul fogom érezni magam ezeknek?! Ez is remek duma, lazább és bohémabb és könnyedebben viszonyul ahhoz a problémához, hogy mégsem lehet teljesen elbújni a buborékunkba, mert „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van (...) nemcsak a vallatásban, / ott van a vallomásban, / az édes szó-mámorban ,/ mint légy a borban (...) s nem érzed már, mi élni, / hús és kenyér mi, / mi szeretni, kívánni, / karod kitárni”; szóval, nem tudod izolálni magad, a szorongás mindenhol elkísér. Sok opció van: kilépek a társadalomból, törlöm magam a social mediából, lemondom az újságokat, kivágom a tévét az ablakon, azt se tudom, ki a miniszterelnök, ki az a bajszos bunkó, az a bűnözőarcú nagyrakás, az csúszómászóarcú nagyfülű, aki a viet csaja fenekét fogja, az a mocskos szájú lehánytforma cöfögő zsírpúp, az enigmatikus tekintetű tehén néni, tényleg pukim sincs, és átadom magam a könyveknek, és egész éjjel szól a Bartók, és elmerülök Budapest kulturális paradicsomában, mert Budapest egy másik ország, ugye (Tompa Imre: Budapest Köztársaság – https://nepszava.hu/3253401_tompa-imre-budapest-koztarsasag). Esetleg unokázok, akkor tényleg mindent elfelejtek és merő semmiségnek tűnik ez a szahar körülöttem, és vannak az „apró örömök” – ez nem ilyen Coelho-i kreténség, hanem arra a képességre gondolunk, hogy felismered és megbecsülöd a szépet a mai nap apróságaiban, pl. kinyílik egy pitypang, megírod, és mindig a legfontosabb nap a mai nap, na ez is elég falvédős, de komolyan gondolom.
De jogom van félni is, és irtózni az erőszaktól, és kilépni a káoszból, amin nem tudok javítani, mint Eötvös József, aki abban a pillanatban lelépett a forradalomból, amikor a Lánchídon eszméletlen brutálisan halálra szurkálta és meggyalázta a nép gróf Lamberg főparancsnokot és ideiglenes nádort, a testét kaszákkal ide-oda vetették, levetkőztették és az úton vonszolták – jogom van, hogy ne vegyek részt ebben, vagy lelépek, amíg lehet, és olyan is van és legitim, hogy lesz@rom az egészet.
De van egy pont, amikor úgy érzed, nem veszíthetsz semmit, ez rendszerint a már megszerzett jogok visszavételekor fogja el az embert. ’56 sem akkor robbant ki, amikor a legrosszabb volt, hanem először kicsit jobb lett (az első Nagy Imre-kormány alatt), ám úgy nézett ki, hogy visszajön az egész akkori szahar, az akkori bőrfejű Kicsi, Rákosi elvtárs, és akkor úgy érezted, hogy inkább a halál. Restelled amúgy, hogy az idióta szó (idiótész) az olyan magánembert jelenti, aki nem vesz részt a demokratikus városállam politikai életében. Na akkor kiballagsz a hídra, lelki szemeid előtt a(z egyébként persze meleg) szerelmespár, a zsarnokölő Harmodiosz és Arisztogeitón képe lebeg és Salisbury János Policraticus című írásának sorait dúdolgatod: „aki kardot ragad, megérdemli, hogy kard által vesszen el… Aki bitorolja (a kardot), elnyomja a jogot és a törvényeket saját akaratának veti alá, (azzal szemben) méltán visel fegyvert a jog.” Ha a szuverén király (mert királyról van, szó, bármilyen nevetséges és félproli figura is az illető) nem népe érdekében, illegitim és méltatlan módon gyakorolja a hatalmát, lop, csal ás hazudik éjjel és nappal és minden hullámhosszon (Örkény), miközben a nép elszegényedik, az ország eladósodik, az állam nem működik és az országot a világ undorító hülye-gyereknek látja, joggal fosztható meg a hatalomtól.
