képzőművész;kiállítás;feminizmus;nők helyzete;láthatatlan munka;

The Call of Duty, avagy lélekölő harc a házimunka, fizetés nem jár érte, de valakinek el kell végezni, legyen hát a nők kötelessége?

Benczúr Emese képzőművész pár szavas, társadalmi vagy filozofikus szövegeket ír ki galériák és épületek falaira, és korántsem mindegy, hogy milyen tárgyakból, anyagokból építi fel azokat. Legújabb, The Call of Duty (Szólít a kötelesség) című kiállításán, mely a Molnár Ani Galériához tartozó am projects terében tekinthető meg, például a láthatatlan háztartási munkáról fogalmaz meg kérdéseket, melyeket színes, csillogó szivacsokkal, mintás bevásárlószatyrokkal és partvisfejekkel jelenít meg, miközben a cím óhatatlanul felidézi bennünk a népszerű akció-videójátékot is.

Aki rendszeresen takarít, az tisztában van vele, hogy a házimunka sivár, monoton és lélekölő is tud lenni, és hiába végzünk vele, hamarosan újra megtelik a szennyeskosár és a mosogató, a lakás padlóján pedig önfeledten kergetőznek a porcicák. Benczúr Emese képzőművész is e téma kapcsán rendezte meg Koczkás Marcella kurátorral a legújabb, The Call of Duty (Szólít a kötelesség) című kiállítását a Molnár Ani Galériához tartozó am projects terében, ahol a többségében nők által végzett láthatatlan munkát mutatja be, vagyis azokat az otthon végzett feladatokat, melyekért noha fizetés nem jár, valakinek el kell azokat végezni.

A tárlaton is ez a gondolat vonul végig, ezért is olvashatjuk a kiállított tárgyakon, köztük szivacsokon, felmosó- és törlőrongyon, bevásárlószatyron vagy partvisfejekből kirakva az angol „duty” (kötelesség), „do your duty” (tedd a dolgodat) és „call of duty” (szólít a kötelesség) feliratokat. 

Az utóbbi ráadásul az ismert, Call of Duty nevű lövöldözős videójáték-sorozatot is eszünkbe juttathatja, melyhez a tárlat tematikailag is kapcsolódik, hiszen a házimunkában is „harcias” az ember, és felveszi a kesztyűt a kosszal szemben.

Kiállás a nőkért

– Régen, amikor a Képzőművészeti Főiskola alatt elkezdtem hímezni, nem éreztem, hogy érdemes lenne a feminizmust górcső alá venni, vagy a női sorsot mint olyat. Ha akkoriban valaki megkérdezte, hogy mennyire vagyok nő művész, akkor elzárkóztam a kategorizálástól, és mondtam, hogy engem ez nem foglalkoztat.

Mostanra viszont annyira kritikus lett az országban a nők helyzete azzal, hogy vissza akarják őket terelni a háztartásba és hogy szüljenek, hogy odáig jutottam, nekem lépnem kell, és a művészetemben kifejezésre kell juttatnom a nemtetszésemet

– mondja Emese, aki úgy döntött, mindezt a háztartási eszközökön keresztül fogja megtenni. És hogy üzenete még inkább célba érjen, direkt a nőiességre hajazó, rózsaszín és csillogó tárgyakat keresett, mint szív vagy piskóta alakú súrolószivacsokat, melyekre textilfóliával vasalta vagy szegecsekkel tűzte rá a „duty” (kötelesség) kifejezést. – A vállalatok a nőket ezekkel a tárgyakkal motiválni akarják, hátha a színük és a formájuk miatt a hölgyek jobban fogják érezni magukat a konyhában, és kellemesebb érzéssel végzik majd az otthoni munkát – véli Emese.

A művész azonban nemcsak a nőkre hárított háztartási munka kapcsán érez aggályokat, de általában elégedetlen a magyar nők helyzetével. – Úgy gondolom, nagyon visszafelé lépkedünk e téren, pedig a kilencvenes években azt gondoltam, hogy annyira túl vagyunk már ezen, hogy mozgalmakat sem kell indítani, hiszen a világtörténelemben ezt már lejátszották, úgyhogy ehhez nekünk nem kell mit hozzáfűznünk. Ma azonban annyira vérlázítónak látom, ami a politikában történik, hogy a nőket beskatulyázzák, hogy megmondják, mit kell csinálniuk, hány gyereket kell szülniük, hogy 2010 óta elkezdtem erősen feminista, politikakritikus művészetet csinálni, és próbálok a saját eszközeimmel finoman kifejezni olyan mondandókat, amelyekkel kénytelen-kelletlen foglalkozni kell. Bár ne kéne.