A NER konzekvensnek aligha nevezhető, másfél évtizedes, gazdaságpolitikájának töretlen jellegzetessége, hogy a polgári társadalom régmúltjából kiemel néhány jeles, vagy hitük szerint annak vélt személyiségeket, s különféle terveket neveznek el róluk. Így járt már Széll Kálmán, Baross Gábor és Darányi Ignác is, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy a kormányzat mindaddig diadallal állítja példának ezeket, amíg csúfos kudarcot nem szenvednek. Ipari termelésünk a világjárvány óta képtelen talpra állni.
A jelenleg is érvényes, 2016-ban megfogalmazott, Irinyi terv az innovatív iparfejlesztés irányainak meghatározásáról hangzatos címet viselő dokumentum, amely az újraiparosítást tűzte ki céljául, a közvéleményben azt érzést keltve,
mintha háború söpört volna végig az országon, a termelőüzemek javát megsemmisítve, s az elmúlt évtized közepének fő célkitűzése ezek pótlása lenne:
„Deklarált célunk, hogy néhány éven belül Magyarország legyen az az EU-tagállam, ahol a bruttó nemzeti összterméken belül a legnagyobb szeletet az ipari termelés adja.”
Az Irinyi Terv gazdasági stratégiája - erre már meghirdetésekor felhívták a figyelmet a közgazdászok - szembe ment az uniós tendenciákkal, ugyanis az európai közösség országainak többsége az ipar részarányának csökkentését tűzte ki célul, szemben olyan szolgáltatásokkal, mint például az ingatlanügyletek, a kiskereskedelem vagy az idegenforgalom. Korántsem véletlen, hogy a KSH nemrégiben ezt írta: „Magyarországon az ipar nemzetgazdasági súlya viszonylag nagy, 2023-ban a bruttó hozzáadott érték 22 százalékát adta, meghaladta az uniós átlagot, (...) a tagállamok közül a 8. legmagasabb arány volt.” A gazdaságtörténetének nem a legfényesebb napjait élő Németországban ezt 18 százalékra sikerült leszorítani. Idén februárban ipari termelésünk volumene 8,7 százalékkal elmaradt az egy évvel ezelőttitől. Ott tartunk, mint 2020-ban, a covid-járvány idején, az akadozó termelés időszakában. S ez még nem a gödör alja!. Így lett az ipar 4.0-ból 0.0!