- Kovács Krisztián: Lojális munkatárs

A kutyának volt neve, de ő sosem használta. Nem volt rá szükség, ha kellett, ha nem, folyton a nyomában koslatott. A kezét a zsebébe kellett rejtse, mert az állat különben a hideg orrát folyton hozzádörgölte, és néha a tenyerébe nyalt. Így teljesítették az őrszolgálatot minden egyes nap, kétóránként, ha esett, ha fújt. Csak ő és a kutya. Senki más.
Háromhektárnyi üres tér; elhagyott adminisztrációs épületek, szerelőcsarnokok, egy kiszáradt benzinkút, nehézgépek mindenütt kiszerelt motorral, és köztük kanyargó be­ton­út, melynek felületét gaz törte pókhálósra. Ezen kopogott a bakancsa sarka, és a kutya körme is, ahogy ütemesen követte őt a megszokott portyán. Félig németjuhász, félig kuvasz; termetes jószág volt, hollófekete szőrrel, a bal hátsó lábára sántított, és a tépőfogai ­hiányoztak, de a szeme úgy csillogott, mint kölyökkutya korában.
A régi szerelőcsarnok mögött baktattak épp, a levegő elektromos töltéssel telt, vihar ígéretét hordozta, a kutya nyüszkölt néhányat, bizonyítva, hogy megérzi az eljövendőt. Megsimogatta a kutya hatalmas fejét épp a két hegyes füle közt, ahol a legjobban szerette. Végigtekintett a csarnokon annak nyitott tolókapujából: itt állt esztergályosként az esztergapad mellett élete első munkanapján, amikor már nemcsak inasként dolgozott, de pénzt is keresett vele. Ügyes keze volt, folyton szinkronban a szemeivel; műszaki dokumentáció nélkül is hibátlan tengelyeket és csapágyakat formált, precízen vágta a csavarmeneteket. Ki tudja, hány embert tett boldoggá a traktor, amibe az ő alkatrészei kerültek, hány gazda megélhetését biztosították vajon?
Balesetekre emlékezett, a rémült kiáltásokra, felszaggatott húsra, mert hát bármennyire is erősködtek a kollégák a párttitkárnál, a túlzott biztonság a termelékenység rovására ment volna. Ő tudta ezt, így csak tette a dolgát, és ügyelt az ujjaira. A tíz ujj nagyobb hatékonyságot, állandó fizetést jelentett. Meg is tartotta őket mind, pedig 1979 ősze óta sok idő eltelt.
A kutya vakkantott, ő pedig felnézett az égre: a felhők valóban zivatart ígértek, és a levegő illata is megváltozott. A távolban morajlás hangzott fel, a kutya nyugtalanul toporzékolt, és nedves orrával megbökte a kezét.
– Nyughass! – mondta neki szelíden, és megpaskolta a feje búbját.
Megkerülték a csarnokot, az északi felén jártak a széles vaslépcső lábánál, amely vörös volt a rozsdától, és amely a technológusok irodájához vezetett egy rövid és folyton huzatos gang végén. Hány cigarettát szívott itt el, mikor technológusként dolgozott. Mikor is történt? 1983-ban. Négy év az esztergapad mellett, és egy év technikum, hogy aztán valaki ráeszméljen, nem csupán a fém megmunkálásához ért, de a megfelelő technológia kiválasztásában is ügyes; ismerte az anyagokat, tudta, melyik miként viselkedik marás, hegesztés vagy hőkezelés során, ennélfogva tudta, mi a foglalkozás helyes sorrendje. Ha az utasítás másképp szólt, ő megcserélte a hatékonyság érdekében, és egyszer valaki rájött, ez nem rebellis lélekre, hanem lelkiismeretességre és szakmaiságra vall. Az első volt, aki alkalmazta az új iparági szabványokat, az első, aki megtanulta a CAD-szoftver használatát. Szerette a munkáját, hiába mondták, hogy mérnöki diploma nélkül nincs feljebb, úgy volt vele, ha itt köszönt rá a nyugdíj, zokszó nélkül elfogadja. Új státuszában kevesebb fémet fogott és több ceruzát, és a tenyerén a bőr felpuhulni látszott.
Megházasodott, elvette a szakszervezeti vezető kisebbik lányát. Bajos házasság volt, de arra jó, hogy legyen valaki, aki folyton a fülét rágja, mert több lehetőséget lát benne, mint ő saját magában.
– Volt haszna, nemde? – kérdezte a kutyát. Az felemelte a fejét, és hegyezte a fülét. – Volt hát.
Az após javasolta, hogy először is lépjen be a pártba. Megtette. Az egyik minőségellen­őr nyugdíjba ment, és őt javasolta utódjául. A művezető fontolóra vette, és kért egy sor véleményt róla. Emlékezett a paksamétára, mely a fickó asztala sarkán nyugodott egy sárga mappán a teli hamutál mellett. Ez a szerelőcsarnoktól negyven méterre délre történt, a központi adminisztráció épületében. A kutya most előreszaladt, és csaholni kezdett. A kockaépület mellett öreg tölgyfa állt – 1985-ben még csenevész volt, alig tartott árnyékot –, melynek lombjában most nyestek bújtak meg. A kutya érezte a szagukat, és gyűlölte őket. Abban a múltban itt nevezték ki minőségellenőrnek. Kényszermegoldás volt, de bevált, mert dolgozni azt tudott, mindegy volt, hogy a gyártósoron áll, vagy íróasztal mögött ül.
A háromszintes épület, ami egykor a gépgyár szíveként lüktetett, most üresen állt, ablakai betörve, a házfalak mentén ropogó üvegszilánkszőnyeg. Amit lehetett, elloptak azóta: a csapok és vécékagylók rég eltűntek a bútorokkal együtt, az irodai ajtók zsanérjukról leszakadva korhadtak a törmelékkel meghintett padlón.
– Volt az irodámban egy Munkácsy-replika. De szerettem, tudtad? – mondta a kutyának, aki félrefordította a fejét. Annyiszor hallotta már a történetet, hogy megjegyezte a festő nevét.
Azt mondták, azért lett kétkezi melósból ellenőr, mert csókos volt, mások politikai lojalitást emlegettek, ha hozzá hasonlóan nem léphettek rövid idő alatt feljebb a ranglétrán a szocializmus merev hierarchiájában. Őt ez nem érdekelte: amíg mások a műszak után a közeli kocsmákban vedeltek, ő tanult; megvolt a tehetsége, de tudta, hogy nem árt pallérozni. Gyötörhette volna, hogy más csak azt látta, inget húz munkásruha helyett, de sosem érdekelte, ki mit mond.
– Nem az irigység a baj, hanem a vakság, tudod-e? – kérdezte a kutyát, miközben a térdig érő fűben tovább-ballagtak.
Megkerülték a raktárakat, a karbantartási részleg felé tartottak: targoncák álltak ott zavaros rendben, teherautók leszakadt ponyvával és lapos keréken. Itt tanácskozott a szakszervezet 1990-ben, talán első ízben úgy, hogy érezték, szavuknak és akaratuknak hatása lehet.
– Tudod, mi az a barkochba? – kérdezte a kutyát, aki előreszaladt, el a bezárt benzinkút mellett, melynek pisztolyai döglött kígyóként hevertek a betonon.
Barkochba volt, céltalan találgatás, a melóstól a művezetőig mindenki a jövőt latolgatta. Azt mondták, a Szovjetunióval megszűnik a KGST is, oda lesznek a garantált piacok; ha így történik, isten sem menti meg a gyárat a bezárástól. Akadt, aki nem várt, és inkább előre menekült: felmondott, mielőtt kirúgták volna. Ha valaki megkérdezte, és gyakran megtették, ő csak annyit mondott, érdemes kivárni. Ez volt az ő reménye, az örök optimista imája, aki megtanulta az elmúlt tizenegy évben, hogy a kemény munka kifizetődik; nem hitte, nem hihette, hogy a sors ilyen csúf tréfát űzzön épp vele.
– Hát nem volt igazam? – kérdezte a kutyát, aki a bozótosban szaglászott egy félkészen maradt épület romjai előtt. Raktárnak készült ez is, de félbemaradt, mint megannyi álom épp ezen a szent helyen.
Pedig igaza volt. Előbb német befektetők érkeztek, aztán hollandok. 1992 végén a gyár fókuszt váltott: mezőgazdasági gépek helyett az autóiparnak kezdett termelni. Új nevet kapott, új cégért, a gyártósoron és az irodákban egyre több külföldi szó harsant. Értékelte a változást – miközben a Csepel Művek, a Rába vagy a Ganz-MÁVAG bezárt, ők működtek tovább –, és hajlandó volt vele változni, ha ez volt az ár. A felesége azt mondta, költözzenek külföldre. Még csak harmincöt éves volt, nyelveket nem beszélt, diplomája nem volt. Régi kollégák leveleket küldtek neki, mind egy-egy meghívó volt a kedves szavak mögött: Bad-Radkersburg, München, Stuttgart; igen, vissza a gyártósorra, de jelentékeny összegért, nem alamizsnáért, mint odahaza. Ő azonban értékelte a feltűrt ing­ujját és az utat, amit bejárt, a megoldás nem a feladásban, hanem a tanulásban leledzett.
1995-ben a fejlesztési osztályon dolgozott, amikor kérte, hogy ültessék újra az iskolapadba. Alig maradt valaki, akivel a rendszerváltás előtt is együtt dolgozott volna. Legendák lengték körbe, a fiatalok orákulumként járultak elé; még negyvenéves se volt, de ő lett a nagy öreg, a matuzsálem, aki végigjárta a szamárlétrát, túlélte az előző rendszert, és megvetette a lábát az újban. Boldogan támogatták, hogy diplomát szerezzen, és ő megszerezte. A világ nem változott annyit, mint hitte: esténként régen is tanult, most is ezt tette. A gyerekei a gimnáziumi történelemleckét, ő meg mechanikát, gépszerkezettant, termodinamikát és anyagismeretet magolt, és folyton mosolygott, ha olyan szövegrészhez ért, amit a gyakorlatból már jól ismert.
Körbeértek a telepen, de még bírta a lába, és a kutya is lelkes volt, hát mentek még egy kört. Miért is ne? Lógott az eső lába, de nem érezte veszélynek a megázás lehetőségét. Felemelt egy botot, elhajította reumás vállának fájdalmával, a kutya pedig sántítva szökdécselt utána. Boldognak tűnt.
Ő akkor volt boldog, mikor az ezredforduló előtt gépészmérnökként a fejlesztési osztályra került; ő így nevezte akkor is, pedig az ajtó felett egy Innovációs, Mérnöki és Kutatás-fejlesztési Központ feliratú plasztiktábla lógott, ő pedig az ingzsebére tűzött fényképes kitűzővel léphetett csak be. Szemrehányást tett a feleségének, amiért az rögtön menni akart, ahogy a dolgok formálódni, változni kezdtek, pedig íme: egy kis hit, némi kitartás és egy csipetnyi optimizmus csodákra képes.
A kutya visszahozta a botot, rózsaszín nyelve oldalt lógott kitárt pofájából, a nyála a földre csöpögött, és szüntelenül zihált. Öreg volt, de lelkes, ő azonban nem dobta el újra a botot. Nem kockáztatta a kutya életét. Hűséges volt hozzá, és ezzel az adósává tette.
A főúton tartottak a telep kapuja felé, mikor rájött, hogy akkor látta először a kutyát, mikor az első baljós jelek megjelentek a költségvetésben. 2008 táján történhetett, a világ minden tájáról keserves hírek érkeztek: szűkült a piac, a megrendelések csökkentek. Két gyártósor leállt, az egyik raktár feleslegessé vált. Ismerős dolgozók, megszokott, kedves arcok tűntek el egyik napról a másikra. A felesége óvatosságra intette, azt mondta, keressen másik helyet. Biztos egzisztenciát épített, hatalmas tudást és tapasztalatot halmozott fel, egy tisztességes vezető kitárná a karját, hogy az ölelésébe fogadja.
Lassította a lépteit, kezdett fáradni. Két hatalmas kör a telepen megviselte sajgó tagjait, nem volt már mai gyerek.
– Gyere, öreg harcos! Már nincs messze – nyugtatta a kutyát, aki már csak botorkált. Éppúgy, mint a termelés 2010 táján. A vészforgatókönyvek a végüket járták, az átszervezések nem jártak sikerrel, akárcsak a fúziós törekvések, az új befektetők távol maradtak. A Kutatás-fejlesztési Központ megszűnt, mihaszna területnek tűnt, ahogy minden azzá vált, ami nem termelt rögtön bevételt. Kompromisszumot kötött, hogy maradhasson, és furcsa­mód díjazták a lojalitását: újra 1985-ben találta magát. Minőségellenőr volt, két műszakban dolgozott, és az egyetlen lett a posztján, hát éjjel-nappal a szerelőcsarnokot járta, a műszakja végeztével a feje tompán zúgott, a lábai bán­tóan sajogtak.
Négy éve maradt a nyugdíjig, úgy hitte, ezt már fél lábon is kihúzza. A pénz csökkent, a béren felüli juttatások megszűntek, a munkaidő nőtt és elhúzódott, a felelősség mit sem változott. A tulajdonos osztrák lett, aztán újra német, végül megint osztrák. Vegetálás volt ez csupán, a cég a csodát, ő a nyugdíjat várta, és alig háromszáz nappal a 40. éve előtt a hitelezők csődeljárást kezdeményeztek. Úgy érezte, itt a világvége.
Majdnem a kapunál jártak, amikor a sötétszürke ég megdörrent. A kutya összerezzent, lombos farkát a teste alá húzta, fülét lesunyta.
– Nyugalom, öreg harcos. Mindjárt ott vagyunk.
A kutya engedelmesen követte. Engedelmes volt, ahogy ő is, közel negyven évig. A korkedvezményes nyugdíj lett a megoldás, de a járandóság olyan csekély volt, hogy a felesége halála után alig bírta a számláit fizetni. Munka kellett. Dolgozni mindig is tudott, és sosem szégyellt, elment volna bárhová, ha ezt szüli a szükség. A hirdetésben biztonsági őrt kerestek egy telephely kutyás őrzésére. Jól ismerte az őrbódét, az öt négyzetméteres kalyibát közvetlenül a bejárati kapu mellett; évtizedeken át járt el mellette, eleinte gyalog, aztán biciklivel, aztán kocsival – egy ideig szolgálati kocsival –, végül megint biciklivel és gyalog, attól függően, mennyire kínozták gyengülő ízületei.
– Megjöttünk – mondta a kutyának az őrbódé mellé érve.
A kutyának kint a helye, így gondolta mindig, de ahogy megérezte a vállán az első hideg esőcseppeket, meggondolta magát. Olyan lojális hozzá, miért ne kedvezzen akkor neki? Kitárta a bódé ajtaján, és betessékelte az ebet.