Mostanában egymást érik az iskolákban történt tragédiák, amelyeknek soha sincs felelőse, pedig egyszerű megtalálni a bajok gyökerét. A nemrégiben Szegeden történt iskolai öngyilkossági kísérlet hátterének ismerete például reflektorként világítja meg a történések valódi okát és igazi felelőseit.
A szegedi történet azzal a politikai döntéssel kezdődött, amely felszámolta az Iványi Gábor által fenntartott, speciális nevelési igényű gyermekekkel foglalkozó iskolát. Az addig ott tanuló gyermekeket különféle „szabvány” iskolákban helyezték el. Az őket nem értő, gyakran elutasító és megszégyenítő környezetbe került gyermekek másságát sem az új iskolatársak, sem a pedagógusok egy része nem tudta, nem tudja kezelni, mert ezek az iskolák erre nem alkalmasak.
Pedig ez a probléma egyre súlyosabbá válik. A feladat megoldására felkészített szakemberek száma és a tárgyi feltételek messze elmaradnak a növekedés ütemétől. (A sajátos nevelési igényű gyermekek száma 2001 és 2024 között 58615-ről 104865-re emelkedett a KSH szerint.) A bekerülő gyermekek viszik magukkal a társadalom minden problémáját és feszültségét, amelyekre a fegyelem erősítésének politikája csak látszatmegoldást jelent.
Elgondolkodtató, hogy a mostani pedagógiai rendszer előzményét Gömbös félfasiszta kormányzata idején, az 1930-as évek elején alakították ki. Azelőtt a legsikeresebb gimnáziumok – köztük például a szeghalmi Péter András Gimnázium – a tanulókban rejlő egyéni képességek kibontakoztatására törekedtek, a tudás és az embernevelés egyformán fontos volt a tanárok munkájában. Céljuk „dolgos embert és jó magyart” nevelni. A hatalomra került Gömbös-kormány ezek helyett a „liberális” értékek helyett „az egységes nemzeti szellem” érvényesítését követelte meg az oktatási intézményektől. A felülről erőszakolt egységes nevelési elképzelés gyökeres változásokhoz vezetett az iskolákban. Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg észrevételeit Nagy Miklós, a szeghalmi gimnázium kivételes elkötelezettségű, népi-nemzeti érzelmű igazgatója. Az általa írottak minden hasonló helyzetben aktuálissá váltak – talán ma sem ismeretlenek.
„A nevelés munkájából lassan kivész a tanár egyénisége. Az egyik iskola úgy fog hasonlítani a másikhoz, mint az egyik adóhivatal a másikhoz. Nem is csoda ez, mert a tanár sem anyagilag, sem szellemileg nem kapja meg azt, amire jogos igénye volna. Pedig erre a tanárra van rábízva a nemzet legdrágább kincse, fiatalsága. Már ma is az a helyzet, hogy nemcsak az igazgatói ügykezelésben teng túl az adminisztráció, hanem idestova a tanári munkában is. Tarthatunk attól, hogy ezen az úton az iskola elveszíti nevelő jellegét és lassan hivatallá lesz. Két oka van a tanárság elesettségének, az egyik magában a tanárságban keresendő. Végtelenül gyávák és gerinctelenek vagyunk. Az igazságot megmondani, vagy csak az igazság mellé odaállni sem merünk. Bámulatos, hogy a lojalitástól milyen fantasztikusan csöpögő nyilatkozatokat kap a tanárság részéről minden felülről jövő intézkedés, még ha azok homlok egyenest ellenkeznek is egymással, és hogy nyilvánvalóan nem is helyesli a tanárság nagy többsége. A tanári munka elbírálásánál sem a régen sokat és jogosan hangoztatott imponderábiliák (a le nem mérhető különbségek) a fontosak, hanem a munka külső kereteinek bürokratikus tökéletessége. Ezért nehéz az iskola keretei közé beilleszteni az érzelmek és az akarat nevelését, mert ezt nem lehet aktaszerűen úgy ellenőrizni, mint az értelmi nevelést. Tarthatunk attól, hogy ezen az úton az iskola elveszíti majd nevelő jellegét és lassan hivatallá lesz.” (Péter András Emlékkönyv. Nagy Miklós 1926-tól két évtizeden át a szeghalmi gimnázium igazgatója, majd 1945 után tankerületi főigazgató, 1946-1948 között közoktatásügyi államtitkár volt.)
A mostani helyzet rendezéséhez szükséges, de nem elégséges a pedagógusok fizetésemelése, sőt a „pulykapénz” sem, mert a helyzet attól még semmit sem változik. Ezek a juttatások, más ágazatok „közérzetjavító” intézkedéseihez hasonlóan, csak „üveggyöngyök”, amelyekkel az igazi pedagógus számára méltatlan helyzet elfogadására ösztönöznek. Aki pedig „nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”, fejezi ki a versike is az elvárt társadalmi magatartást. Mindenki tudja, hogy az „egyeniskolák” helyett másfajta iskolarendszer kellene, amely akár egyénenként foglalkozik minden gyermek sorsával. „Minden ifjúság újjá álmodja a jövőt és az iskolának az ő álmaik elérését kell szolgálni. Új világ születik, új élethelyzetekkel, amelyekre csak akkor lehet felkészülni, ha az iskola az életet szolgálja.” (Egy 1945-ben született pedagógiai alapgondolat Irányi Dezső békéscsabai tanár hitvallásából.)
Elgondolkodtató, hogy a gyakran „kommunista diktatúrának” elkeresztelt rendszer a korai időszakában megkísérelt egységesítő törekvéseinek bukása után az 1980-as évek iskolarendszere sokkal modernebb és szabadabb légkörben működhetett, mint a mostani „demokráciában”. (Az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény 41. § (1) a. pontja például: „A pedagógus és az oktató joga, hogy megválassza a tananyagot és az alkalmazott módszereket...”) Persze mi sosem tanulunk a múltból, azt most is „végképp eltörölni” akarjuk, ahogyan az ősidőkben tanították és gyakorolták.
A magyar politika mostani hatalmasainak a szégyene, hogy egy-egy megtorlásnak szánt politikai akció sikeréért gondolkodás nélkül áldozatul vetik a gyermekeket, a múlt és a jelen értékei szép lassan elkótyavetyélődtek egy irreális jövő perspektívájában. A mai iskola nem felneveli, hanem középszerűvé igyekszik tenni a gyermekeket, és a középszerhez igazodás válik a túlélés feltételévé még a tehetséges és elhivatott pedagógusok körében is, mert a rendszer nem tart igényt a sokszínű egyéniségekre. Vannak kivételesen sikeres iskolák is, elsősorban néhány elit intézmény, többségében pedig alapítványi, egyházi és magán iskolák.
Pedig ősi tapasztalat, hogy - miként azt Adalbert Stifter megfogalmazta - „tanítani sokkal könnyebb, mint nevelni. Ahhoz csak tudni kell valamit, ehhez viszont lenni is kell valakinek”. Valamennyiünk szégyene, hogy némán tűrjük a butaság gőgös tobzódását, a nemzet szellemi megújulásának elsorvasztását. Nem értjük meg, hogy az oktatási, az egészségügyi- és szociális rendszer válsága, az önkormányzatok elsorvadása, a következmények nélküli közéleti hazugságok és korrupció, a fiatalok tömeges kivándorlása mind egybetartozik – egy idejétmúlt, réges-rég meghaladott államberendezkedés restaurációjának a részei, az egykori rendszerváltó politikai osztály alkalmatlanságának a bizonyítékai. A világ megváltozott, ők pedig a múlt harcosaivá váltak, akik még most is a múlt háborúit vívják, de a világ már túllépett felettük – és felettünk is.
Egykor büszkék voltunk a népünkre, hogy békével és méltósággal tudott leváltani egy önmagát túlélt rendszert. Lehet, hogy ez is csak önáltatás?! Csak a nagyhatalmak viszonyainak átalakulása szüntette meg az előző világokat, és mi csak az új helyzethez gyorsan alkalmazkodó statisztákat emeltük fel a hatalomba?! Az egykori rendszerváltók mostanra „elveszítették demokratikus jellegüket”, uraivá váltak azoknak, akiket szolgálni ígértek. Olyan országot teremtettek, amihez hasonló ellen lázadtak. A nép pedig olyan, mint a viharban a fű, arra hajlik, amerre a legerősebb szél hajlítja.
Vajon tényleg megbűnhődte már a nép a múltat s jövendőt?
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.