Mindig is imádtam az amerikai filmekben azokat a jeleneteket, amikor az amerikai politika első számú vezetője váratlanul megjelenik a köznép soraiban. A Michael Douglas alakította Shepherd elnök például virágot szeretne vásárolni a szíve választottjának A szerelem a Fehér házban című romkomban, mire az eladó egyszerűen elájul, amikor meglátja. Mások tiszteletteljesen habognak, elsápadnak, csontig meghatódnak, miközben megy a „miszterprezident” ezerrel. Ez mélyen megérintett. Rám ugyanis semmilyen politikus nem tett ilyen hatást, Ceausescu személyi kultusza egy életre kiölte belőlem a rajongást, az ájult tiszteletet. Mert bár akadt néhány kivétel, számomra mind a mai napig a politikus az emberi hitványság, a mohóság és a hataloméhség egyszerű keveréke. Nem kell messze menni a kínálkozó példákért.
Ezért szinte irigyeltem az amerikaiakat, hogy számukra a hatalomnak még van valódi tartása, számukra ez nem puszta önkény és gőg, hanem a világ egyik legerősebb országának képviselete. Nem tudom pontosan, mi kezdte ki bennem ezt a képet. Talán Clinton esete Monica Lewinskyvel, amikor a fél világ láthatta hazudni a Nyugat első számú vezetőjét, vagy amikor a népszerű JFK viseltes dolgairól olvastam, és láttam nem kevés filmet Nixonról és a Watergate-ről. Már Biden is a komikum határát súrolta (olykor át is lépte), ám Trump volt az, aki végképp az idiotizmus, a beteges nárcizmus és a színtiszta alkalmatlanság jelképévé süllyesztette az elnöki hatalmat. Vele kapcsolatban nemhogy elájulnék, hanem egyenesen átmennék az utca túloldalára, ha a köznép tagjának álcázva megjelenne valahol a környezetemben.
Ám minden diktátor hajlamú vezető, ő sem elégszik meg a jelennel, hanem uralni szeretné a múltat és a jövőt is. Ennek legszebb példája, hogy máris törvényjavaslatot nyújtott be egy republikánus képviselő, hogy teljesítsék Trump régi álmát, és az ő képmását is befaragják a Mount Rushmore-i négyek közé. A mai Nerót nem érdekli, hogy a hegy mit jelent az indián őslakosok szemében, nem érdekli, hogy kvázi hely sincs már Lincolnék mellett, az meg pláne, hogy az ő végletekig megosztó személye (és politikai teljesítménye) egyszerűen nem alkalmas arra, hogy hasonló mementót kapjon. Jobb ízlésű államférfiak az utókorra bízzák a saját megítélésüket, ám Trump már életében az örökkévalóságba faragná magát, talán mert érzi, hogy (ha egy kis szerencsénk van) a jövendő nemzedékek levetkőzve a trumpizmus minden őrületét, már másként tekintenek majd rá és a hegyhez mérhető egojára.
Már az is kész csoda, hogy nem egy új, még érintetlen hegyet nézett ki magának. Persze áhítozik a híres elődök legitimációjára és nimbuszára, ezért kivételesen osztozna a dicsőségben. Ha tehetné, már most megírná a maga történelmét, és törvénybe foglalná, hogy mit és hogyan taníthatnak majd róla az iskolákban. Az talán meg sem fordul a fejében, hogy lenne ennek egy másik, kétségkívül rögösebb útja is: kellő alázattal kormányozni az Egyesült Államokat (és kicsit a világot), hogy méltán ájuljunk el tőle.