- Murányi Zita: Csillag

Csodálkoztam, milyen parányit ugrott meg a szívem, amikor mellkasomra tűzték a Dávid-csillagot – talán nem jutott eszembe Ádám nagymamája, másra gondoltam közben, vagy teljesen üres volt az agyam.
Kétszer tizenkét órát fogok menetelni téli ruhában és 43-as bakancsban, míg meg nem érkezem a Gellértbe. Harmincöt fok tombolt odakint, a fák saját árnyékukra roskadtak, csak azért mosolyodtam el, amikor a rám leselkedő kataklizmát ismertették, mert Ádám lába épp ekkora volt. Na jó, csak 42 és feles.
Mindig úgy vészeltem át az életképtelen helyzeteket, hogy nem azonosultam a rám kimért szereppel. Statisztáltam. Valahol az egész életem erről szól: lélegzetnyit kívülállónak maradni. Márainak is ez volt a megfigyelői alapállása, és Ádám sem lovalta bele magát különösebben a dolgokba. Shakespeare biztosan azt mondaná, mindketten el vagyunk cseszve, szerintem az egész világ. Amúgy is csak ritkán vállaltam statisztamunkát. Például egy francia koprodukcióban, ami a Razzia vagy talán a Nincs maradás címen futott.
Késő hajnalban csörgött a mobilom, ugorjak be. – Egy második világháborús filmhez keresünk kifejezetten vékony lányokat! – még ki se dörzsöltem szememből a csipát.
– Nem muszáj kopaszra vágatni a hajad, kellenek hajas szereplők is! – győzködött a korai időpont ellenére meglehetősen fölspannolt, vékony női hang, és a beígért összeg is hívogatóan csengett, rövid vívódás után rábólintottam, s a rojtosra rágott, szivárgó golyóstollal felkarmoltam a válogatás helyszínét és pontos idejét a bevásárlócetli hátoldalára.
Kék-fehér csíkos, bokáig érő farmerszoknya, csíkos ing, térdemet verdeső, vastag téli kardigán, hosszú térdzoknival és az ominózus 43-as bakancs alkotja jelmezem, no meg egy világoskék kendő, ami alá muszáj elrejteni „szép szőke hajam”. Előbb két hullámcsattal rögzítette kontyba a fodrász, aztán került rá a homlokomat takaró rongydarab. Éveket? Évtizedeket öregedtem. A mellettem gubbasztó kisfiúnak kopaszra nyírták a fejét. Vastag, sötétbarna tincsei beterítették a padlót, amikor fölpillantottam, épp az utolsó kunkort csattintotta le az olló hegye.
Mindenekelőtt a fényképezést kellett túléljük, kikacsázni a folyosóra a méretesebb lábakra öntött cipőkben, amiben szép, hogy csónakázott a lábunk. A balt csak vonszoltam magam után, annyira elrongyolódott, sehogy sem fogta a bokám. Túlélő? Hadirokkant vagyok! – húztam magam pózolás közben. Nem volt felemelő érzés az állam alá szorított sorszámmal, melyen a nevem, a forgatás helyszínét és időpontját is gondosan feltüntették. Jó, hogy nem vesznek tőlünk ujjlenyomatot!
A nyirkos folyosón, mintha egy felsőbb szem kísérné mozdulataim, nem csak a ruhapróbára várakozók kíváncsi tekintete, amitől még nyomorúságosabb lett az előrejutás.
– Ne légy szomorú! – rivallt rám a fotós. Megtoldva azzal: Szerencsétlenül nézel ki, de az nem baj.
Utoljára mamával jártunk a Gellért Szállóban, akkor az a „rühellem, de kötelező” fürdősapka szorította le szép szőke, eredendően kese hajam. Anyámnak, apámnak dús volt, mindig is isten büntetésének tulajdonítottam, hogy az enyémből még a gumi is kicsúszik. A fürdőmester külön be is fütyült nekem, tessék fölhúzni! A kendőt büszkén viseltem, ha csak órákra is, tartást, méltóságot adott. Pókhasú gyerektestemre nagyi átalakított, virágmintás fürdőruhája került, anyu elfelejtett csomagolni a vakációra, kinézetén túl pórusaiból is levehetetlen öregszag áradt.
A csúnyaságba még soha nem rokkantunk bele, simán túl lehetett élni. Úszás után fonott brióst majszolva a medence tövében, az egész erre ment ki, a friss, fonott kalácstésztára ugyanis, tetején jó gazdagon meghintve kristálycukorral. Néhány karcsapás után jobban csúszott minden falat, a dundi szemcsék versenyt ropogtak fogunk alatt, a leszakított, fél­öklömnyi darabkák pufókra tömték arcunk, mint két hörcsög, olyanok voltunk nagyival, még inkább, mint két jóllakott napközis. A nap végére, mint akiket degeszre tömtek.
A film főszereplőivel nem találkoztam, a férfi zsidómentő orvost alakított, a nő bátor ápolónőként domborított a vásznon. A mozi arra az ellentmondásra kívánt rávilágítani, hogy a Németországgal kollaboráló Franciaországban volt a legkevésbé hatékony a deportálás, annak dacára, hogy az állam és a rendőrség együttműködött a nácikkal.
– A Gellért térre fogtok megérkezni!
Tyúklépésben megkerültük az épületet, a Nap is akkor csúszott legközelebb a Földhöz, a sor közepéről nem látszott, hányan araszolnak mögöttem, az előttem lévők arányából próbáltam megsaccolni, mennyien lehetünk. Mint egy tömött hangyaboly, egy hatalmas szürke falanx poroszkáltunk, az elnyűtt gúnyákban mindenki ugyanúgy festett, mint akiket végleg megfosztottak identitásuktól, és az idő is csak fél lábon bicegett körülöttünk, végül teljesen megszűnt létezni.
Kívülállónak maradni – motoszkált fejemben, most, amikor látszólag teljesen beolvadtam a sorba. Talán ők is azok maradtak.
A belső, békés szigetvilág óvta meg őket a végső pusztulástól, a szellem hanyatlásától. Bár testüket óhatatlan felemésztette a kín. Az emlékezet sebei a legapróbb horzsolásra felfakadnak. A lélek nem felejt.
Mi késztette őket túlélésre? Az újrakezdés reménye? Az életösztön? Egyesek ahhoz is gyengék lehettek, hogy ép elmével rögzítsék a körülöttük zajló eseményeket. Az érzékeléssel együtt a szembenézés is más dimenzióba került, messze a szögesdrótokon túlra. Csak otthon, megszokott tárgyaik körében döbbenhettek rá, mit műveltek velük. Nem csak szeretteiktől, önmaguktól is megfosztották őket. A holtak emlékén túl hóhéraiknak tartoztak az életben maradással, akkor is, ha azokból réges-rég kiveszett a lelkiismeret legapróbb szikrája és minden emberség.
Ne emlékezz, inkább emlékeztess a halálra! Huszonnégy órát menetelek, mire megérkezem 1942-be. A francia rendőrség nevezett év július 16-án több mint 13 ezer zsidót tartóztatott le.
Ebédszünetben spenótot kaptunk csirkecombbal, a vegánok feltétnek főtt tojást, végre a kendőt is lecsomózhattam fejemről, hogy megtapogassam a gyöngyöző hajtöveket, még mindig csuromvizesek voltak, bár percek óta nem takarta őket semmi. Az úszósapka gumijára gondoltam és a glóriára, amit arcom tövébe rajzolt, homlokomon órákkal később is lángolt a recés piros csík, ahol a szoros sztreccsanyag megszorította. A töviskorona más tészta.
Anakronisztikus hatást kelthettünk, a kertben szaladgáló jelmezes tömeg tájidegen tartozéka maradt a letarolt fürdőkertnek. Épp csak meglazíthattam a bakancs fűzőjét, rendesen beleizzadt a lábam, amikor visszaparancsoltak. Fél órával később egy szoros feljáróban zsúfolódtunk össze vagy hatvanan, a kopasz kis fickó, unva az egészet, mellettem hisztizett, és a szájában turkálva a fogai közül próbált kibányászni valami eltévedt spenótdarabkát. Pattogtak a kackiás német vezényszavak! A bokám reszketett, és a remegés lassan átragadt a térdemre is, perceket, órákat állunk még a lépcsőn, a levegő elfogy, a gyerekzsivaj arra emlékeztet, amilyen fölverte a vagonok csendjét.
A megmenekülésre nem emlékszem, csak hogy a kiemelt statisztának jutott jutalomsnittek felvétele következett. Kívülről néztük, a nézés túlzás, bakancsostul dőltünk hanyatt a Gellért sakkmintás, hideg kőpadlóján, akiket, végleg megfosztva a játék élvezetétől, leütöttek.
Úgy néztünk ki, mint akiket egy sorozatlövés terített ki. Képzeletben a rakparton sétáltam a bronzból öntött cipőket mustrálva. Ezeknek legalább emberi a mérete. Túlságosan is emberi! – hasított elevenembe. Amikor túlhevült testem összesimult a kőpadló hűvösével, majdnem felkiáltottam, abban a szentséges pillanatban értettem meg, mit jelent a túlélés. Katarzisszámba ment az élmény, nem is nagyon akartam többet föltápászkodni.
Kibújni a 43-asból, mintha az ellenfél királyának adtam volna mattot. Mégis a tarkólövésre gondoltam, miközben otthon a csap fölé görnyedve mostam a kezem és a tetoválás helyét, a számsor ugyan hiányzott az alkaromról, úgy éreztem, hiánya mégis világít a kezemen. Összerezzentem, amikor a kádra pillantva felfedeztem az épp arcomra meredő, gyilkos zuhanyrózsát.
Szemhéjamat pirossal mázolták ki, mintha vérben ázna: – Te tényleg úgy nézel ki, mint egy auschwitzi! – nyugtázták a többiek diadalittasan, én meg csak büszkén húztam a lábam mögöttük a 43-asban. Hogy élhet valaki ekkora lábon? Ádám, hol vagy?
A kisfiú könnyeinek koppanását hallottam a nedves kőpadlón, friss nyári záporként mosta el a hőséget és a szögesdrótok árnyékát is, kopasz feje évtizedek távolából világított, mint egy csillag, ami betömhetetlen lyukat ütött az égen, pontosan, szépen, éppen akkorát, amekkorát előírtak neki. Öt szárát egy-egy rozsdás szögnek képzeltem, melyek alól, ha végleg kikopik az ég, lezuhan, és lehet kívánni.
A nap végére a sárga jelvénytől is megfosztottak, bármikor agyonlőhetnek! – gondoltam –, nincs többé stigma. Lehunytam a szemem, mintha a pokróc alatt Ádáméknál, valaki a távolban a Schindler listájának a zenéjét játszotta, amitől egészen elnehezült a szívem.
– Menj az ajtóhoz, szólítsd a nevén, aztán lepődj meg, hogy nem jön! – szólt az instrukció, hamarosan egy másfélszer akkora plüssállatot dobtak hozzám, mint amekkora én magam lehettem akkoriban, nyolcévesen. Mit keres ez itt, ha nem jön? – töprengtem a lengyel tinifilm szereplőválogatásán, és többé az átkozott jószág neve sem jutott az eszembe, amin szólítani akartam, hiába próbáltam felidézni. Ha meggebedek, se jut eszembe. Elpusztult a kutyám, és valahányszor rosszul reagáltam le, biztosra vehettem, hogy kisvártatva megint meg fog halni.
És valóban, az ajtó becsapódott, hogy újra bejöjjek, és megint megismétlődjön a vérfagyasztó szörnyűség. A rendező kifelé menet a buksimra ejtette a kezét, amitől úgy éreztem magam, mint a döglött kiskutya vagy egy elveszett lélek, akinek a sárga csillag tövisei akasztják meg szívverését, akit közvetlen közelről simogatott meg a halál. Tulajdonképpen csak meg akart nyugtatni. Azóta senkinek sem sikerült.