Birkák a vágányon. A jegyellenőr nem részletezte, hogy egy nyáj, vagy csak pár elkóborolt állat. Mindenesetre elegen voltak ahhoz, hogy a Cambridge-be tartó vonat megérezze a döccenőt, és megrázkódjon. A szerelvény tíz percre megállt, majd a kalauz végigment a négy kocsin, és tájékoztatta az utasokat a juhokról, cáfolva a szarvasmarhákról, lovakról és öngyilkos emberekről szóló találgatásokat. Fél óra múltán a vonat még mindig állt, úgyhogy Theo azt feltételezte, hogy bizonyára egy egész nyájról van szó, nem pedig pár magányos, elkóborolt állatról. Vissza akart menni Cambridge-be, elvinni Laurát ebédelni, de ahogy a kalauz fogalmazott, a „sorsuk az istenek ölében van”. Theo eltűnődött rajta, hogy miért az istenek ölében, és miért nem a kezükben.
Fülledt meleg volt a vonaton, de valaki – feltehetően a biztonsági őr – kinyitotta az ajtókat, és az emberek elkezdtek kiszállingózni. Theo biztos volt benne, hogy ezt tiltja a vasút szabályzata, de egy keskeny perem és egy töltés húzódott a vonat mellett, úgyhogy elég biztonságosnak tűnt – kizárt, hogy egy másik szerelvény nekik rohanjon, mint ők tették a birkanyájjal. Theo óvatosan leszállt, és bár nehezére esett, büszke volt magára, hogy ilyen kalandvágyó. Furdalta a kíváncsiság, hogy néznek ki a juhok, miután testközelből találkoztak egy vonattal. A sínek mentén sétálva hamarosan megtalálta a választ a kérdésére: báránydarabok, húscafatok hozzájuk tapadt gyapjúval hevertek mindenfelé, mintha egy véres mészárlásban farkasok tépték volna szét őket. Theo meglepődött, hogy bírja a gyomra ezt a vérontást, de mindig úgy tekintett a jogászokra, mint a rendőrökre és a nővérekre, akik képesek felülemelkedni a hétköznapi élet zűrzavarán és tragédiáin, és közömbösen viszonyulni ezekhez. Különös diadalérzet vett erőt rajta: egy olyan vonaton utazott, amely majdnem kisiklott, mégsem történt baj. A valószínűségszámítás szerint egyértelműen csökkent az esélye, hogy őt (és így a hozzá közel állókat) vasúti baleset érje.
A mozdonyvezető elképedve állt a mozdony mellett, és Theo megkérdezte tőle, hogy jól van-e, mire a vezető azt felelte: – Csak egyet láttam, és arra gondoltam, hát, valószínűleg nem kell fékeznem miatta, erre… – drámai karmozdulatot tett, mintha egy csapat szétrobbanó juhot próbálna eljátszani – …mindent elborított a fehérség.
Theót annyira magával ragadta ez a kép, hogy ki sem tudta verni a fejéből az utazás hátralévő részében, amely akkor folytatódott, amikor átszállították őket egy másik szerelvényre. Elképzelte, ahogy elmeséli a jelenetet Laurának, és látta maga előtt a lány reakcióját: elborzad, komor módon mégis szórakoztatja. Amikor végre leszállt a vonatról, félúton fogott egy taxit, de aztán kiszállt, és sétált. Ettől még többet fog késni, de Laura örülni fog neki.
Theo egy percre megpihent a járdán, mielőtt nekivágott a meredek első emeleti lépcsőnek a Holroyd, Wyre és Stanton irodája felé. A háziorvosnak igaza volt, Laurának úgyszintén, le kell adnia pár kilót. A bejárati ajtót öntöttvas ütközővel támasztották ki. Theo akárhányszor belépett az épületbe, megcsodálta az irodába nyíló ajtót. Fényes sötétzöldre festették, és a takaros rézkiegészítők – postaláda, kulcslyuk, oroszlánfejes kopogtató – az eredeti tartozékok voltak. Az ajtón lévő réztáblán, amelyet az irodai takarító minden reggel kifényesített, az állt: „Holroyd, Wyre és Stanton – Ügyvédi és Jogtanácsosi Iroda”. Theo nagy levegőt vett, és nekivágott a lépcsőnek.
A recepcióhoz vezető belső ajtó – szokatlan módon – szintén nyitva volt, és amint Theo belépett, nyilvánvalóvá vált, hogy valami borzalmas dolog történt. Jean Stanton titkárnője összekucorodott a padlón, a ruháján hányásfolt éktelenkedett. A recepciós, Moira épp telefonált, afféle hisztérikus nyugalommal diktálta a cég címét. Véres volt a haja és az arca, és Theo azt hitte, megsérült, de amikor odament hozzá, hogy segítsen neki, a nő intett a kezével, és Theo előbb arra gondolt, hogy el akarja hessegetni, aztán rájött, hogy a tanácsterem felé próbálja irányítani.
Ezután Theo újra meg újra összerakta az ezt a pillanatot megelőző eseményeket.
Laura épp befejezte egy földhivatali űrlap fénymásolását, amikor egy férfi lépett a recepcióhoz, egy annyira jellegtelen férfi, hogy utólag a Holroyd, Wyre és Stantonnál senki sem tudott akár közelítőleg használható leírást adni a külsejéről, és csak arra emlékeztek, hogy sárga golfpulóvert viselt.
A férfi zavartnak tűnt, mint aki nem tudja, hol van, és amikor Moira, a recepciós megkérdezte tőle, hogy miben segíthet, a férfi magas, feszült hangon visszakérdezett: – Mr. Wyre, ő hol van? – Moira megriadt a férfi modorától, és azt felelte: – Sajnos késve ér vissza a bíróságról. Foglalt nála időpontot? És én tudok bármiben segíteni? – Erre a férfi nekilódult a folyosón, furcsán szaladva, akár egy gyerek, és berontott a tanácsterembe, ahol a társtulajdonosok ebédidőben megbeszélést tartottak, kivéve Theót, aki még mindig visszafelé igyekezett a pályaudvarról (elfeledkezett a találkozóról).
Laurát korábban kiküldték, hogy vegyen szendvicseket – ráksalátásat, sajtos káposztasalátásat, marhasülteset, tonhalasat csemegekukoricával, illetve csirkesalátásat (majonéz nélkül) az apjának, mert tényleg jobban kell figyelnie a testsúlyára –, és Laura szeretettelin arra gondolt, hogy az apja lüke módon elfeledkezett a megbeszélésről, amikor reggel felvetette, hogy ebédeljenek együtt. A szendvicseket, a kávét és a jegyzetfüzeteket kitették a mahagóni tárgyalóasztalra (szintén kerekded volt, hogy illeszkedjen a helyiség alakjához), de egyelőre senki sem ült le. David Holroyd a kandalló előtt állt, és az egyik fiatalabb üzlettársnak mesélt az „átkozottul fantasztikus” hétvégéjéről, amelyről nemrég ért vissza, amikor egy idegen rontott be a terembe, előrántott egy vadászkést – valószínűleg a sárga golfpulóvere alól, de ebben senki sem volt biztos –, és felhasította David Holroyd Austin Reed öltönyének sötét gyapjúszövetét, Charles Tyrwhitt ingének fehér puplinját, bal karjának trópusian lebarnult bőrét és végül a karban futó artériát. És Laura, aki szerette a sárgabarackos joghurtot, teázni szokott, de kávézni nem, akinek harminckilences lába volt, és aki imádta a lovakat, aki az étcsokoládét szerette, és a tejcsokoládét nem, aki öt éven át tanult klasszikus gitáron játszani, de már sosem vette elő, és aki még mindig szomorú volt, hogy a kutyájukat, Mákvirágot elütötte egy autó tavaly nyáron; Laura, aki egyszerre volt Theo gyermeke és legjobb barátja, elejtette a földhivatali űrlapot, és berohant a tanácsterembe a férfi után – talán azért, mert oklevelet szerzett a Vöröskeresztnél, vagy mert elvégzett egy önvédelmi kurzust a hatosztályos gimnáziumban, vagy egyszerűen csak kíváncsiságból vagy ösztönös késztetésből, lehetetlen megállapítani, mi járt a fejében, amikor berohant oda, ahol ez a férfi, ez a vadidegen egy táncos fürgeségével és kecsességével megpördült egy helyben, a keze még mindig ugyanabban az ívben mozgott, mint amelyikkel megvágta David Holroyd karját, és most végighasított Laura nyakán, felnyitva a nyaki verőerét, és a lány drága, gyönyörű vére széles ívben spriccelt szét a teremben.
Theo lassú, víz alatti mozgással végigsietett a folyosón a tanácsterembe, mint egy álomban. Észrevette a kávéscsészéket és a szendvicseket a mahagóniasztalon, és eszébe jutott, hogy elfeledkezett a megbeszélésről. Vér fröcskölte össze a krémszínű falakat, és David Holroyd összeroskadva hevert a márványkandalló előtt, akár egy véres zsák, míg az ajtóhoz közelebb a saját gyermeke feküdt a padlón, habos vér bugyogott szelíden a nyakán ejtett vágásból. Theo érzékelte, hogy valaki magából kikelve zokog, valaki más pedig azt kérdezi: – Miért nem ért még ki a mentő?
Theo leereszkedett Laura mellé. Cheryl, a titkárnője térdelt a lány fölött, össze nem illő szoknyában és melltartóban. Levette a blúzát, próbálta elállítani a vérzést Laura nyakán. Még mindig a kezében tartotta a mostanra ronggyá ázott blúzt, és a fedetlen bőre iszamós volt a melle közt patakokban csorgó vértől. Theóban a „vérfürdő” szó ötlött fel. Vér mindenhol.
Ő is egy vértócsában térdelt, átázott a szőnyeg. Laura vére. Ami egyúttal az ő vére is. Immár vörösre festette a lány fehér blúzát. Érezte a vér szagát – réz, só és a hentesüzletek avas bűze. Theo elgondolkodott rajta, hogy talán valahogy felvághatná az ereit és a vénáit, leszívva a vérét, hogy a lányának adja. És mindvégig imádkozott: „Kérlek, Uram, gyógyuljon meg!”, akár egy borzalmas, megállíthatatlan mantra; úgy érezte, ha tovább ismételgeti ezeket a szavakat, megakadályozhatja a legrosszabbat.
Laura szeme félig nyitva volt, de Theo nem tudta eldönteni, hogy él-e még. Eszébe jutott, amikor tavaly vigasztalta Mákvirágot az út szélén, miután elütötte egy autó. Kis termetű kutya volt, terrier, ő pedig a karjában tartotta, miközben elpusztult, és ugyanezt az üres tekintetet látta a szemében, ahogy a kutya átköltözött egy elérhetetlen helyre, ahonnét nincs menekvés. Laura sebére nyomta a kezét, de már nem maradt vér, amit elszoríthatott volna, úgyhogy inkább a kezét fogta, a kezét, amely olyan puha és meleg volt, közel hajolt az arcához, és a fülébe súgott: – Minden rendbe fog jönni, Laura – majd az ölében ringatta a lány fejét, és simogatta a vértől összetapadt haját, miközben a titkárnő, Cheryl sírva azt mondta: – Isten szeret téged, Laura.
Abban a pillanatban, hogy abbahagyta az imádkozást, abban a pillanatban, hogy tudta, a lánya meghalt, Theo megértette, hogy ez az esemény örökké fog tartani. Laura minden egyes pillanatban ott fog állni a fénymásoló mellett, próbál eligazodni a bonyolult földhivatali űrlapokon, azon tűnődve, vajon az apja visszaér-e időben, vagy inkább elmenjen ebédszünetre, mert kopog a szeme az éhségtől. Talán bánta, hogy elvállalta ezt az állást, mert valójában meglehetősen unalmas volt, de azért tette, hogy kedvében járjon az apjának, mert szerette őt, és boldoggá akarta tenni. Laura, aki összegömbölyödve aludt, aki szerette a forró vajas pirítóst és az Indiana Jones-filmeket, de a Csillagok háborúját nem, akinek az első szava a „kutya” volt, aki szerette az esőt, de a szelet nem, aki három gyereket szeretett volna; Laura örökre a fénymásoló mellett fog állni a parkside-i irodában, várva az idegent és a kését, várva, hogy mindent elborítson a fehérség.
Sepsi László fordítása
Kate Atkinson
(1951) angol bestsellerszerző, dráma- és novellaíró. Számos díjat nyert történelmi és családregényeivel, melyek közül az Élet az élet után, az Isten romokban és A léhaság szentélyei magyarul is megjelent. A Királyi Irodalmi Társaság tagja, jelenleg Edinburghban él.
