Néha arra riadok, hogy itt, Skóciában minden kicsit abnormális nekem, aki nem itt született. Nyilván aki meg innen menne, hanyatt esne egy 15 kilós dinnyétől, egy varázslatos nógrádi falutól, Cinetrip partitól a Rudasban, láncon tartott hordós kutyától, ózdi szegénynegyedtől, Hortobágytól, romkocsmától. Olyan furcsaságokon mosolyodom el rendszeresen, hogy csak na... Néha azon agyalok, mással is ennyi minden esik-e meg, csak ők nem veszik észre? A vár felé vezető belvárosi utca sarkán éneklő pacsirtahangú operaénekes, előtte kis kosár az adományoknak, magyarul szól utánam, miután kitettem egy képemet a sarkon.
Skót barátnőnk, aki egy méhcsaláddal bír, mézet adott nekünk. Felhívtam, és megkérdeztem, hogy tudja-e, egy magyar feliratos mézes üvegbe tette a lépeset?! Meghökkenve válaszolt, hogy észre sem vette, csak kivette a kupacból. De könyörgöm, oda, a kupacba, hogyan került ez a kis mézesüveg??? Szintén a belvárosban, egymás mellett jobbikos matrica egy Kétfarkú Kutya Párt logóval. A sarki pizzéria pizza kihordója, aki ízesen káromkodik magyarul, mikor belerúg egy motorba véletlenül. A skanzenban egy mangalica röfög az arcomba. A Cow Gate utcájában lévő Brewdog kocsmában Csabai kolbászos pizza feltétet láttam... És ezek csak a magyar vonatkozású furcsaságok.
A másik akut kérdés, hogy ez a fészke a kapitalizmusnak és emiatt annyira furcsa az embereknek a pénzhez való kötődése, az, hogy hogyan viszonyulnak az üzlethez. Valahogy Magyarországhoz képest itt sokkal inkább üzleti alapon működik minden, ugyanakkor hihetetlenül népszerű és elterjedt a közösségi, önkéntes munka. Azonban ha valami nincs kinevezve önkéntes munkának hivatalosan, azonnal árat kap, amit be is kell fizetni. Legközelebbi barátomat is le kell beszélni arról, hogy pénzt nyomkodjon a zsebembe, mikor segítek neki a kertje kipucolásába, magyarázom neki a kaláka szót, vagy a szívességi bankot, látom erőlködnie kell, hogy elfogadja.
Nagyon furcsa!
Alapvetően arra jutok, a pénz alapú társadalom nem tesz jót a személyiségnek, a közösségnek, a komfort zónáknak. A feleségem egy afrikai kolléganője megdöbbenve meséli, hogy itt mindent pénzben mérnek, Beninben pedig az a frankó, ha valaki segít a többieknek és a jó, szociálisan érett ember sikeresebb, mint a gazdag.
Hümmögünk, értem miről beszél, de már megtanultam csendben lenni, mert ez tényleg más kultúra.
Most jöttünk haza egy telelésből, két napot töltöttünk a szeles északon egy pici fakunyhóban, amit egy farmer ad ki turistáknak. Maga a ház kifizethető még nekünk is, de aztán realizáljuk a lábjegyzetet. Ötven fontot kér azért, ha beülünk melegedni egy kis házba, ahol van egy kályha, 40 fontot , ha használjuk az ágyneműt, ha kint tüzelnénk a mínusz hatban pénzt kér a fáért. Ha mégis a hálózsákunkat használnánk,k az ágynemű olyan terjedelmű, hogy nem lehet elpakolni a 10 négyzetméteres kis kunyhóban. Ezekkel ott szembesültünk, bosszantott, hogy hülyének néz egy olyan ember, akinek a tanyája mellett áll, egy középkori várrom, és büszkén mutogatta szántóit, legelőit, erdeit, ameddig a szem ellátott. Értem, hogy nem az Üdvhadsereg helyi irodájában vagyunk, mégis nevetséges ez a mohóság. Természetesen tudom, ha én lennék a gazdag farmer, lehet máshogy beszélnék, de pont ennek okán ma sikerült elérnem egy étteremtulajdonost, aki már hónapok óta nem fizette ki a gázsimat a dekorációs munka után, s miután realizáltuk, hogy nem nem akar, hanem nem tud fizetni, elengedtem egy részét az összegnek és a maradékra részletfizetést adtam. Ha valaki ismeri az embereket, láthatta: az az őszinte öröm, amit ez az indiai úriember mutatott, nem volt fals. Szerintem, jobb lenne olyan világban élni, ahol őszintén lehet beszélni és segítőkész emberekből áll a lakosság. Ez az ember, hónapok óta, rettegve került engem, holott aki ismer, tudhatja, két méterem ellenére, soha nem lennék bunkó, vagy lekezelő mással, ha reális oka van arra, hogy nekem nem szerencsés dolgot tegyen.
Múlt héten Rita felvetette, hogy lengyel barátainkkal menjünk el New Lanarkba, ahol valami gyárlátogatáson vehetnénk részt. Igen megörültem, mert a múltkor,mikor Rita a futóedzőjével találkozott eme településen, nem tudtam bemenni a gyárépületbe. Annyit tudtam a helyről, hogy világörökségi védelem alatt áll. Láttam legutóbbi sétánk alkalmával pár hatalmas épület, meg egy templomot, pár emeletes házat az 1800-as évek elejéről.
Orkán erejű szélben érkeztünk meg. A terület építészetileg igen homogén. A harsogó folyó mellett van három gyapot- és pamut malom, egy iskola, templom, egy hatalmas lakóházegyüttes, ötemeletes bérház az erdő közepén, pár kiegészítő épület, de ennyi. A kis falucskányi települést még a jégkorszakból itt maradt növénytársulásoktól burjánzó erdő öleli körül. Olyan, mint egy kísértetlakótelep a hetvenes évek Romániájában a havasokban.
Ahogy megkezdjük a látogatást, döbbenten állok meg egy kép előtt. Én ismerem ezt a pasit! A képen egy pirosas orrú, elegánsan öltözött iparmágnás szemléli a világot, haja ritkás, vékonyszálú, nyakkendője selyem. Azonnal leesik: a magyar történelemkönyvekben láthattam, a középiskolai részben, a neve Owen. Annyit tudtam róla, hogy fantaszta gyáros volt, aki utópisztikus városállamot képzelt el, ahol mindenkinek van munkája, étele, ahol a munkahely és a lakóövezet egy helyen lenne. Arra is emlékeztem, hogy nem szerettem ezt a leckét, mert nem voltak benne csaták, háborúk, hanem a kibontakozó munkásmozgalmat és emberi jogi küzdelmeket taglalta pár oldal. Egy szónak is száz a vége, régen nem láttam ezt a képet, de azonnal beugrott ez a kicsit furcsa fejformájú fizimiska.
Pár perc alatt leesik, én abban a gyárban sétálok, aminek létezését unott arccal magoltam egyetemi felvételire. Most helyben látható a tananyag. Itt van a lakónegyed és munkahely ötvözete, ahol utópisztikusan éltek a szerencsés emberek, s meghökkenésem csak most kezdődött.
Abban az országban, ahol ebben az időben már hatéves kortól dolgoztak a gyerekek tárnákban, lámpa nélkül, mert így olcsóbb volt, az országban , ahol kerítés bontásért akasztófára lehetett jutni, hihetetlen volt végigjárni ezt a mesevárost.
A városban, stabilan 1500 ember élt és dolgozott. A vállalat alkalmazta Owent, hogy legyen manager. Hősünk valószínüleg zseni lehetett, mert iskoláit nagyon hamar elvégezte és már fiatalon komoly pozíciókban láthatták kortársai. A gyárat azonnal elkezdte átalakítani és pár évvel érkezése után duplájára nőttek a cég részvényei. A gyárban mindenki hagyományosan olcsón lakhatott, a tulajdonosok fizették a tüzelőt és a helyi doktort, aki mellesleg hetente vizitált az iskolás gyerekek közt. A gyerekek hetente háromszor fürödhettek az iskolában, a borbély is ingyenes volt. A városkában nyitottak egy boltot, ahol szinte önköltséges áron vehettek a munkások magas minőségű javakat, a korábban uzsorázó boltosok tönkrementek a környéken.
A munkahelyen nem létezett a fenyítés, színes deszkák mutatták, ki hogyan termel. Természetesen senki nem akart fekete deszkát, ami a csapnivaló minőséget jelölte, s így szép szóval el lehetett érni, hogy mindenki belső motiváltságból fehér deszka előtt kezelje a gépeket. A munkakörnyezet világos és kényelmes volt, lehetőség volt pihenésre, szusszanásra. A munkaidő 12 óra volt, de ebben volt 2 óra szünet étkezésre. Az iskolát szintén a részvényesek fizették. A gyerekek egy óra tánccal kezdtek, profi tanár foglalkozott velük. Az iskolában tágas terekben tanulhattak a gyerekek, színes nagy paravánok előtt. A tananyag érdekes volt, voltak egzotikus állatok, preparátumok, a fizikai büntetés ismeretlen volt, ami ebben a korban sci-fi kategóriába ment. Bíztak a szép szóban és a jutalmazásban.
A gyárat parkok vették körbe és itt jutottam el Owen házához. A ház, kényelmes volt, de meglehetősen szerény, főleg ha tudjuk, mennyi pénze lehetett ennek az embernek.
Egyedül léptem be az ajtón. megint olyan furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor korábban is, olyan helyen jártam, ahol valaki, akit könyvekből ismertem, ugyanazt a falat tapinthatta, s nem csak metafórikusan, de ténylegesen. Ugyanolyan érzés volt, mint az egri vár eredeti falainál, ahol Dobó verejtéke talán éppen oda cseppent, ahol később én támaszkodtam, vagy mint egy belga várban, ahol az első keresztes hadjárat vezetője lakott, vagy akár mint itt most a szomszédos Craigmillar várában, ahol Stuart Mária gyengélkedett, nekem meg a gyerekeim a lakosztályában kergetőztek.
Néztem ennek az embernek a házát, a kis szűk szobákat, minden pompa nélküli lakot. Hány embernek lehetett ennyi pénze mint neki? A történelem során gondolom megszámlálhatatlanul sok személynek.
Mégis milyen furcsa, minden korban felbukkan egy ilyen küldetéstudatos szent, aki tűzön-vízen keresztül viszi álmait és ezzel javít az emberiség életén. Ez a kicsit sápadt, vézna ember, nem maga hízlalására fordította energiáit, hanem tevékenysége nyomán szökkent szárba sokkal később a nőjogi mozgalom, a reform oktatás és a szakszervezetek megjelenése. Egy kis, jelentéktelen üzletember, aki olyan világot álmodott meg, ahol ma a gyerekeim stressz nélkül mehetnek a gimnáziumba, ahol a párom kereshet annyit mint én és ahol jogaink vannak munkavállalóként.
Tudom, senki nem szereti a didaktikus írásokat, magam is sikítok tőlük, de mikor eszembe jutott ebben a csendes parkban, mennyi mindent lehetett, lehetne csinálni azzal a vagyonnal, hatalommal, ami Magyarországon pár embernek a kezébe került... Hát, inkább nem mondok semmit. Azt is csak halkan.
