Merthogy az efféle bohóckodás csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmünket a valóban komoly dolgokról. Aztán mégis ezekről írunk, beszélünk, viccelődünk habzó szájjal napokig. Könnyű hát elterelni azt a figyelmet. Mert őszintén: ki tudna követni hosszas vitákat az egészségügy reformjáról? Nem csoda hát, hogy a múlt heti Menczer−Magyar-balhé tudott napokig az érdeklődés fókuszába kerülni. Ám ezúttal mintha nem politikai bulvárcsalit kaptunk volna be. Lehet, hogy figyelemelterelés volt vele a cél, de hiba lenne legyinteni rá. Mert nagyon lényeges dologra világít rá, különösen a reagálások fényében. Váratlanul, mint egy zseniális kabaréjelenet. A kormányzati rendszernek évek alatt vérévé váló gonoszságára, aljasságára. Hosszú türelmi idő után nevezhetjük nyugodtan fasizmusnak.
Nem kívánom kétszázadszor is elemezgetni az ominózus összezördülést a pécsi Szikla utcai Befogadó Gyermekotthon előtt. És hagyjuk, mennyire volt ez előkészített, tudatos provokáció. Vegyük a legnaivabb változatot. Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója nagyon nem bírja Magyar Pétert. Főleg azóta, hogy az szembeszállt egykori közösségével, és ellenzéki politikussá vált. Ráadásul sikeres politikussá, a kormánypárt igazi, egyre erősödő kihívójává. De lehet, hogy csak onnan az ellenszenv, hogy Magyar Péter tud arrogáns lenni, és ez idegesíti Menczert. Vagy felháborítja, hogy az újdonsült ellenzéki vezér beszélgetéseket rögzített volt feleségével, vagy hallomások szerint rosszul bánt a családjával. Mindegy. Dühíti. Álszentségnek tartja, hogy ez az ember gyermekotthonokat látogat az országban, és a terület siralmas helyzetéről szónokol. És mikor megtudja, hogy Magyar Pécsre fog látogatni, azt mondja, na, ebből elég volt, én most jól megmondom neki. Sikerül egész úton fűtenie magában az indulatot, majd odapattan a gyermekotthon előtti fellépést indító politikus elé, és kiereszti a gőzt: Te beszélsz a gyermekvédelemről? Te? Aki a saját feleségedet megtámadtad? Saját gyerekeidet? Saját családodat? Veled a saját fiad nem áll szóba, mert elárultad a családodat. Ne te védd meg a gyerekeket! A gyerekeket kell tőled megvédeni! Egy hazug gazember vagy, akit 43 évesen, mint egy suttyót, a nyakánál fogva dobtak ki a diszkóból, Kicsi! Egy hazug gazember vagy! Amikor a kidobó kolléga olyan erotikusan átölelte a nyakadat, Kicsi, kaptál levegőt? Egy hazug gazember vagy, minden szavad hazugság. A nőket is meg kell védeni tőled, és mindenki mást meg kell védeni. Kicsi! Ne idegeskedj, ne remegj! Te semmilyen problémát nem fogsz megoldani, Kicsi, semmilyen problémát, ugyanis te lenézel mindenkit… Soha senkinek nem segítettél. s mindezek mellett még egy Weber-csicska is vagy! Politikailag pedig egy lufi vagy, amit éppen most szúrunk ki! Látom, hogy ideges vagy, reszket a lábad! Vége van, Kicsi! Emberileg egy nulla vagy, politikailag pedig most lukadsz ki!
A másik is visszaszólogat persze: Milyen jogon merészel beszélni a családomról? Mosson fogat! A maga karrierjének vége van! Meg ilyesmik. Borzalom az egész, de azért pár perc múlva véget ér. Rendben, van ilyen, még a politikában is előfordulhat, a mi kulturált demokráciánkban is, indulatok, miegymás. Egy nap legyen a szenzációé (istenem, hová zuhan a közbeszéd!), egy nap a lehiggadásé, és lépjünk tovább. De nem ez történt. Az még emészthető, hogy egyes értékelések elkezdték boncolgatni, melyik oldal tud előnyt kovácsolni a történtekből, hiszen ma mindent választói százalékokban mérünk. Bár önmagában ez az eset elég partikuláris ahhoz, hogy komolyan módosítson szimpátiákon. Igazán meghökkentő viszont az volt, amikor elindult a diskurzus arról, ki viselkedett jobban, megfelelőbben, kinek volt igaza.
Felfoghatatlan megközelítés, főleg a közéletben. Mert maga a fellépés, a szituáció elfogadhatatlan. Sajnos, magam is sokszor engedtem utat régebben az indulataimnak. Megemeltem a hangom, kiabáltam. Aztán mindig megbántam, utólag nem is értettem az egészet, és jött a bocsánatkérés. Párszor biztos igazam volt, efelől megnyugtattak a barátaim, de mindig azt mondták, így ne. És ez a lényeg: Így ne! Mert ez verbális erőszak. Erőszak!
A magyar közéletben azonban már ezt illetően sincs egység. Igaz, az ellenzéki megszólalók védték Magyar Pétert, bírálták Menczer Tamást, de lesütött szemmel. Megmaradtak az alapüzenetnél: Így ne! Ezzel szemben a kormánypárti orgánumok, megmondóemberek és egyes politikusok is napról napra szélesedő mosollyal veregették hátba elégedetten a Fidesz kommunikációs igazgatóját. Merthogy ideje volt már rászólni a politikai ellenfélre, hogy szálljon le a magas lóról. Elég volt a sértegetően pimasz pattogásából! Fogja vissza magát! Pár órával a botrány után még ez is belefér, mert hát a bajtársi reflexek. Később, főleg több nap múlva viszont már semmiképpen. Mert ez azt jelenti, hogy külső szemmel, higgadt fejjel igent mondunk az erőszak egyik formájára.
Így jött el a péntek reggel, az igazság pillanata. Orbán Viktor miniszterelnök heti rádióinterjúja, amely természetesen érintette az esetet. Józan, diplomatikus, kacsintóan elkenő mondatokra számított az ember. Talán saját tapasztalatai alapján is. Ha például én a munkahelyemen vesztettem el a fejem, minden vezetőm, még ha kedvelt is, egyértelművé tette: Így nem! Ezzel szemben a miniszterelnöktől a következőket hallottuk: Mindig a kihívó választ fegyvert, és a Tisza Párt Magyarországon egy új, agresszív, nekem ellenszenves , de talán másoknak imponáló, nem vitatkozó, hanem lesöprő stílust választott. De hát a politika egy olyan világ, hogy az ember csinálhat bármit, egy dolgot nem kérhet, hogy a másik ezt vegye tudomásul. Itt küzdelem van. Tehát aki szelet vet, az vihart arat. Vagy ahogy itt adventkor mondanám inkább, hogy aki kardot ránt, az kard által vész el. Mindannyian ismerünk ilyen agresszív stílusú embereket, munkahelyen vagy családban, rém kellemetlen alakok, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Egyetlen dolgot lehet csinálni: le lehet őket állítani. Most a politikában ez úgy néz ki, hogy ez a szóvivők feladata. És a héten látom, amíg mi a Szentatyánál jártunk, meg Rómában tárgyaltunk, addig a mi szóvivőnk, Menczer Tamás fogta, aztán leállította ezt a rém kellemetlen, agresszív politikát és annak képviselőjét. Jól tette!”
Mondta a mindezt a miniszterelnök olyan politikai kontextusba helyezve, hogy a brüsszeli kormány (? az Európai Unió nem állam, így kormánya sincs), Ursula von der Leyen és Manfred Weber Magyarországot ellenségnek tartja, és a Tisza Pártot akarja kormányra emelni, hogy végrehajtsa Brüsszel politikáját (? az uniós politikát a tagállamok alakítják ki), de ez ellentétes Magyarország érdekével (? mi az „ez” és miért). A két dolog együtt ijesztő. Megjelenik egy új ellenzéki erő, a mérések szerint óriási szavazóbázissal, társadalmi támogatottsággal, és az ország vezetője jó szokása szerint idegen erők ügynökének minősíti. Plusz agresszív, kellemetlen alaknak tartja. És felhatalmazva érzi magát, hogy állítsa le. Ha pedig a szóvivője, kommunikációs igazgatója durva fellépését helyesnek látja, ez annyit jelent: bárhogy! És így már egészen más hangsúlyt kap Menczer Tamás kirohanása. Nem annyira elborulás, mint egyértelmű fenyegetés. Egy magát mindenre feljogosítva érző hatalom stílusában: Vége van, Kicsi! Weber-csicska vagy, politikai lufi vagy, amit éppen most szúrunk ki. Az juthat eszünkbe, Putyin is üzente ezt nem egyszer Navalnijnak. Remélhetően a fizikai erőszak határát a hatalom továbbra sem lépi át, de a karaktergyilkosság is erőszak. A kormánypárt világossá tette, aki veszélyt jelent a hatalmára, annak nem lesz kegyelem. A radikális jobboldali hatalom fasiszta desszertje – Mikulásra.
