Régen, amikor fiatal voltam és meglátogattam a nagymamámat a budaörsi kertes házában, órákig elücsörögtem a konyhában, bámulva kifelé az ablakon, lesve a piciny madarakat, akik meglátogatták az etetőt. A zöld vaskapu és a felfuttatott rózsaalagút után egy kis fedett rész következett, ahol a nagymamám kialakított egy kis etető rendszert a szárnyas barátainak. Október végén rakott ki először ennivalót a szárnyasoknak és egészen tavasz elejéig etette őket. Mindig félrerakott ezt-azt nekik a maradékból, de magokat és szalonnabőrkét is szórt az ételükbe. Jártak oda mindenféle népek: verebek, rigók, barázdabillegetők és kis kékcinkék (cinegék) is. A madaraknak mindig volt egy érkezési ritmusa. Általában délelőtt, ebédidőben és estefelé is tiszteletüket tették a kajáldánál. Jöttek, csipogtak, csiviteltek, olykor perlekedtek egymással, de végül mindenkinek jutott betevő falat. Mindig csodálattal figyeltem a röptüket.
Most, hogy már nincs meg a budaörsi ház és a nagymamám sem él, én is tovább vittem ezt a kedves hagyományt. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, megismerkedtünk egy asztalos bácsival, aki a környékünkön lakik. Egyszer meglepett minket, ugyanis készített nekünk egy tip-top kis madáretető házikót. Szépen ki is tettük az új szerzeményt október végén, és a madárkák szorgalmasan jöttek az eleségre. Sőt! Egy gerlepár is rendszeresen látogatta az etetőt, valahogy beszuszakolták magukat a kis területre, elcsenve pár szotyolát. Annyira jól működött történet, hogy egyszer vettünk egy kis odút, és azon a tavaszon egy cinkepár beköltözött hozzánk, majd az erkélyünkön hozták világra a fiókáikat. A gyerekekkel csodálva néztük az ablak takarásából a fejleményeket.
Láttuk, ahogyan berendezik, hordják a mohákat, apró kis elszáradt leveleket, még szőrcsomót is szereztek valahonnan. Végignéztük, ahogy az odú megtelik apró csipogással, és gyönyörködtünk a két cinkeszülő áldozatos munkájában, akik reggeltől estig hordták a rovarokat a fiókáknak.
Ámbátor a kirepülést elmulasztottuk. Egyszer csak nem csipogott többet az odú. Sajnos a csoda csak egyszer történt meg, mert az odúba a következő évben darazsak fészkelték be magukat, így a madarak többé nem vették igénybe a kis búvóhelyet.
Aztán a gyerekek tinik lettek, és valahogy a madarak is elmaradtak az etetőből. Viszont ebben az évben úgy döntöttem, ismét visszacsalogatom őket. Mivel az idén felkerült az erkély falára egy hatalmas légkondicionáló berendezés, ezért a kis madárháznak megszűnt a korábbi helyfekvése. Újra kellett terveznem az etetési történetet, úgyhogy vettem egy kis pagoda szerű etetőt. Ennek a szerkezetnek a tetején keresztül lehet a magokat betölteni, és a lehulló szemeket egy kis perem tartja meg. A kis etetőt arra a vasra akasztottam, ami közelebb esik a külvilághoz. Egy hétig nem jött senki. Hiába kukucskáltam, lapítva lestem a szárnyas barátaimat, mindig csak a csivitelésüket hallottam, ahogy éppen átvonulnak a kert másik felébe.
Már elkezdtem szomorkodni, hogy akkor idén sem jönnek, de ezen a héten megtört a csend. Először csak egy érkezett. Gondolom, a felderítő. Szerencsésen sikerült felfedeznie a kajafelvevő pontot, és ügyesen értesítette a haverokat is. Mostanában jönnek a cinkék, háromszor is napjában: reggel, délben és este. Csivitelnek, rászállnak a ruhaszárító tetejére, befigyelnek hozzám, és ha mozdulatlan maradok, ráreppennek a kis pagodára. Mivel a levegőben van a kis etető, ezért a piciny madárkák olykor körbe-körbe mennek, mintha egy ringlispilben időznének. Öröm őket nézni, és megfeledkezni egy kicsit a külvilágról. A cinkék táncot lejtenek az ablakom előtt, és olykor ennyi is elég a boldogsághoz.
Madáretető egyszeregy
Ahogy egyre több teret hódítunk el a természettől, a madaraknak is egyre kevesebb eleség jut, ez az egyik ok, amiért érdemes nekik elemózsiát kitenni, segítve a téli hideg időkben a túlélésüket. A másik indok, amiért sokan helyeznek ki madáretetőt, hogy így közelebb érezhetik magukat a természethez, a madármozi pedig pompás szórakozást nyújt az egész családnak.
A Magyar Madártani Egyesület tanácsa szerint az etetést a tartós fagyok beálltától azok elmúltáig (nagyjából október és április között) folytassuk. Alapszabály, hogy ha egyszer elkezdtük, akkor ne hagyjuk abba a szezon végéig, mert azzal többet árthatunk az odaszoktatott madaraknak. A költési időszak kezdetén azonban az ellenkező tanács érvényes: ne tegyünk ki maradék madáreleséget sem, mert ha friss rovarok helyett magvakat kapnak szüleiktől a fiókák, abba bele is pusztulhatnak.
Az alaptáplálék legyen a fekete héjú (nem sózott, nem pirított) napraforgómag, amit kiegészíthetünk cinkegombóccal, (sózatlan) szalonnával, gyümölcsökkel (például félbe vágott almával) vagy zsírosabb magvakkal, dióval, mogyoróval, tavasszal pedig zöld eleséggel, reszelt répával, tyúkhúrral is.
Kenyérrel soha ne etessünk, vízimadarakat se, ezek etetése a Magyar Madártani Egyesület hivatalos álláspontja szerint eleve kifejezetten kártékony.
Az itatás friss vízzel legalább olyan fontos, mint az etetés, ráadásul erre egész évben szükség van. A madáritató segít a madaraknak a tolluk mindennapos tisztán tartásában, és mi is gyönyörködhetünk a vidáman fürdőző kis szárnyasok látványában.
Noha a madarak jobban kedvelik a nyitott etetőt, ahonnan a környéket is jól beláthatják, a fedett, zártabb etetők előnye, hogy jobban védik a kitett táplálékot. Akkor azonban érdemes megfontolni az etetést, ha például macska van a háznál – nem jó ötlet odacsalogatni neki a zsákmányt –, vagy ha ezzel magunk ellen fordítjuk a madarakért nem rajongó szomszédainkat, akik esetleg kárt tehetnek bennük.
További információkért érdemes felkeresni a Magyar Madártani Egyesület honlapját: https://mme.hu/.
